Pap Gábor Attila versei

Te és én együtt, a csillagközi térben, két pont korrelál.

Ahol véget ér, a világok harca ott, mindig megtalálsz.

original background: pixabay Amíg a fiatalság ott forr a véremben, addig a feltámadás keresztjén, minden remény gyertyája ég, azok hevítik.

Hiába nehezebb építeni, ha lerombolni mindent mindig könnyebb, s nevetni kárörvendőn a romokon ülőt, mint megkérdezni tőle miben segíthetek. Annyi meddő éven túl már nincs erő semmihez, csak a szív dobog; erőtlen a lélegzetvétel, minden álom messze jár - csak a remény teljes, csak a remény kedves.

Nem az a poén, hogy én lettem képtelen, hanem az, hogy rosszul festesz, sorsom vásznain. Ott az ecset, ott a festék, ott van előtted sorsom terjedelmes vászna. Mégsem lesz belőle körkép. Még sincs elég merszed megfogni a festéket minden dühödből ráönteni a fekete színt. Majd vörössel ráírni: Utállak! Hiába a sors nagy rendező, hiába gondolom nincs merszed vagy fantáziád, a legerősebb színnel fejezed ki legnagyobb gyűlöleted. Üresen hagyod, szemeddel talán vetsz némi megszánó pillantást és hátat fordítva rábízod a dolgok rendjére, sorsom vásznait.  

Lassan telik az idő, elsőre minden élmény friss, akár nyári zápor után a kerti körte. De benne érik az idő, minden gyümölcsben, mit tudás fája növeszt és ember leszakít. Gyorsan véget ér mi szép, lassú minden fájdalmas elmúlás, s örök minden kín miben megálltál élni.

Amikor annyira rémes a valóság amiben élsz, hogy minden álmod csak szép lehet.

Minden álmom szép, mert csak a valóság az, mi rémes benne.

original image: pixabay The road not taken, it took off.

A szerelem első látásra, a hűség viszontlátásra, működik.

Minden opciót, a nagy számok törvénye, vált majd valóra.

Mások életének ellehetetlenítésével csatát nyerni, épp oly gyengeségről tesz tanúbizonyságot, mint ezáltal annak feladása, hogy egyenrangú félként méressünk meg.

Mit nekem a boldogság giccstől rózsaszín, vattacukor édes felhőn könnyed áhítata, ha van erősebb a jónál és szebbnél, ha a gyerekkor a felnőttkor önbecsapása, s egyúttal a legnagyobb áldozat, amit ember a jövőjéért hozhat - amikor boldog és gondtalan. De minden szülő fészke kiürül egyszer. Vagy kirepülnek a fiókái, vagy maguk a szülők szállnak túlvilágra. Magatehetetlenül nézzük végig, az élet legősibb törvényei miként aratják az ember nevű búzát s vetik meg szalmájával az új korok Földjét. Akkor lettem én titán ifjú, mint szikrától lobbant csillag gyúl, bevilágítani egész ifjúkorom fénnyel. Hol esett ott szivárvány íve alatt kívántak - a remény szavát nem használta akkor még vágy, s milyen jól esett munka után, vagy hitvesi csókkal nap végén az ágy. Ahogy teltek - múltak korok és eszmék, úgy váltam társadalmunk számkivetettjévé. Elszerettek mást helyettem barátok, hitvesek, maradt az átok miben kiutat szüntelen keresek. Elhulltak könnyeim a kín torkán üvöltve: Segítsetek! Itt hagytak ...