Reggel van

Mit nekem a boldogság giccstől rózsaszín,
vattacukor édes felhőn könnyed áhítata,
ha van erősebb a jónál és szebbnél,
ha a gyerekkor a felnőttkor önbecsapása,
s egyúttal a legnagyobb áldozat,
amit ember a jövőjéért hozhat -
amikor boldog és gondtalan.

De minden szülő fészke kiürül egyszer.
Vagy kirepülnek a fiókái, vagy maguk
a szülők szállnak túlvilágra.
Magatehetetlenül nézzük végig,
az élet legősibb törvényei miként aratják
az ember nevű búzát s vetik meg szalmájával
az új korok Földjét.

Akkor lettem én titán ifjú,
mint szikrától lobbant csillag gyúl,

bevilágítani egész ifjúkorom fénnyel.
Hol esett ott szivárvány íve alatt kívántak -
a remény szavát nem használta akkor még vágy,
s milyen jól esett munka után, vagy hitvesi csókkal
nap végén az ágy.

Ahogy teltek - múltak korok és eszmék,
úgy váltam társadalmunk számkivetettjévé.
Elszerettek mást helyettem barátok, hitvesek,
maradt az átok miben kiutat szüntelen keresek.
Elhulltak könnyeim a kín torkán üvöltve: Segítsetek!
Itt hagytak mint nyáresti tábortüzet a hajnal érkezése,
a nyáreste elmúlt, a tábortűz kialudt, a hamu kihűlt.

Reggel van.