Pap Gábor Attila versei

Tarka képzetek cikáznak, nem tudom melyik valódi, melyik csak káprázat, ahogy kerültem volna közelebb, megint minden egyre távolabb. Remeg kezem és ventilál szívem, keresem a képzetek közt, mi történt hirtelen. Ahogy cikáznak csak egyre könnyebbülök, nem vettem észre, hogy meghaltam.

Vagyok. Valamiért lettem. Kísértettek borzalmak, kínoz amit látok és érzek. De ott van az érdemesség, abban a kenyérben, amit számhoz emelek, s nem csak a szükség, hogy éhes vagyok. Vagyok. Ki mára lettem, mindegy talán, hisz mindnyájan csalódunk egyszer, de nem láthatom csak így a világot, miben szívem dobogja percenként, majd százszor a kitartást, hogy hiábavaló. Nem dobog szív hiába! Vagyok. Végre látom miért örülni, oly sok örömöt tagadtam eddig. Mintha esküt fogadtam volna a kínhoz, - talán mert a kín hűen kínoz. Szegődtem volna bár csábító reményhez, s lennék ma türelmes a jóhoz. De örülök én már a kínnak is, így még tudom milyen messze vagyok a jótól. Vagyok. A remény szemein nézem a világot, ami belül fáj arra takaróként terül amit látok. Látom a távolodó felhőket, látom mögöttük a fénylő napsugarat, a valamikori lángot, a még ki nem aludt vágyat, azt, hogy tudok még örülni, még ismerem a boldogságot.

Vajon ered -e szerelem abból a folyóból, miben áldozatok vére csordogál, gyilkos manufaktúrák keze után? Egy -e a kettő? Két egy! Hull -e porba ki érdemli, vagy csak veszett csaták zászlai alatt, kergetőznek tragikus balladák? Egy -e a kettő? Két egy! És kísérik -e angyalok az ártatlant, kit hóhér akaszt, tétlen nézni ahogy akasztják? Egy -e a kettő? Két egy! Lehet -e örök egyik is, ha a halál az élet halála, és az élet a halál halála? Egy -e a kettő? Két egy! Mikor odaérsz a kötélhez, tudni fogod -e a választ, ha számon kérik tőled? Egy -e a kettő? Két egy! De még egyszer nem születsz, aki voltál nem lesz többet, igaz lesz -e még a képlet? Egy -e a kettő? Két egy!

Ott álltam előtte. Aznap esett. Fekete esernyőt tartottam a fejem fölé, megadtam az ilyenkor szokás tiszteletet. Néztem a nevet és a dátumot. Mindvégig azon töprengtem, hogy temethetnek el valakit aki még él. Hallom, ahogy azt mondja nem haltam meg, amíg élsz én is élek. Csak ez már egy másik világ. Itt az én fantáziám formálja azzá ami. Ő tudta! Már várta a pillanatot. Mindig is irigyeltem amiért előre tudott számolni mindennel. Hirtelen ég el aki nagy lángon ég el. Így tette ő is és ezt pontosan tudta. Még fél óra van az indulásig. Töprengek… Mi az amit ott hagytam benne és mi az amit ő hagyott énbennem. Vajon tudta én mivel kell számoljak ha már nem lesz? A második évszámot úgy vésték a sírkövébe mint az örökkévalóságot. Ez az örökkévalóság amit bennem hagyott és a még ne menj el amit én benne. Mindkettő kellően akkora teher, hogy azzal egyikünk sem tud megbirkózni. Peregnek az emlék-filmkockák. Amikor fiatalon olyan jelentéktelenek voltunk egymásnak aztán összefújt ...

 "Ami fent az lent", ami kín, az bent.

 Minél több az információ a lényeg annál önrejtőbb.