Vagyok. Valamiért lettem.
Kísértettek borzalmak,
kínoz amit látok és érzek.
De ott van az érdemesség,
abban a kenyérben,
amit számhoz emelek,
s nem csak a szükség,
hogy éhes vagyok.
Vagyok. Ki mára lettem,
mindegy talán,
hisz mindnyájan csalódunk egyszer,
de nem láthatom csak így a világot,
miben szívem dobogja percenként,
majd százszor a kitartást,
hogy hiábavaló.
Nem dobog szív hiába!
Vagyok. Végre látom miért örülni,
oly sok örömöt tagadtam eddig.
Mintha esküt fogadtam volna a kínhoz,
- talán mert a kín hűen kínoz.
Szegődtem volna bár csábító reményhez,
s lennék ma türelmes a jóhoz.
De örülök én már a kínnak is,
így még tudom milyen messze vagyok a jótól.
Vagyok. A remény szemein nézem a világot,
ami belül fáj arra takaróként terül amit látok.
Látom a távolodó felhőket,
látom mögöttük a fénylő napsugarat,
a valamikori lángot,
a még ki nem aludt vágyat,
azt, hogy tudok még örülni,
még ismerem a boldogságot.
Mindig csak a baj volt veled, s most itt vagy - jobban utálod magad mint bárki, kezedben egy kődarabbal készülsz, megbosszulni mindent mi bánt, hogy arcon vágva tükörképed, s szilánkok milliói adják hírül ki voltál egykor - és ki soha nem leszel már! A földön heverő apró csillagok közt, minden darabban ott sejlik zokogó arcod képe. Ha könnyek közt is de tudod, hogy nélkülük ha nem vagy, ők sincsenek nélküled - s fájjon bár elviselhetetlenül a maró magány megannyi mása, neked akkor is - így is megérte! Mert inkább egy hű magány, mint száz csalfa szerelem, inkább oltár elé őt viszed, mint bármely hazug félt, hogy ti ketten örök egészként nyújtsatok egymásnak hajlékot, osztozni örömben - és kitartani minden bánatban, halálon innen és túl minden hazugságon. Része vagy az egésznek, egyedül semmi nincs, s lehet a magány nem dicsőség, de egyként győztes minden első helyezett, vidd az igazat az egyetlent, tudd az igazat a kegyetlent, minden mi őszinte magányos, nem társa hamisság vagy álca, ön...