Örülni

Vagyok. Valamiért lettem.
Kísértettek borzalmak,
kínoz amit látok és érzek.
De ott van az érdemesség,
abban a kenyérben,
amit számhoz emelek,
s nem csak a szükség,
hogy éhes vagyok.

Vagyok. Ki mára lettem,
mindegy talán,
hisz mindnyájan csalódunk egyszer,
de nem láthatom csak így a világot,
miben szívem dobogja percenként,
majd százszor a kitartást,
hogy hiábavaló.
Nem dobog szív hiába!

Vagyok. Végre látom miért örülni,
oly sok örömöt tagadtam eddig.
Mintha esküt fogadtam volna a kínhoz,
- talán mert a kín hűen kínoz.
Szegődtem volna bár csábító reményhez,
s lennék ma türelmes a jóhoz.
De örülök én már a kínnak is,
így még tudom milyen messze vagyok a jótól.

Vagyok. A remény szemein nézem a világot,
ami belül fáj arra takaróként terül amit látok.
Látom a távolodó felhőket,
látom mögöttük a fénylő napsugarat,
a valamikori lángot,
a még ki nem aludt vágyat,
azt, hogy tudok még örülni,
még ismerem a boldogságot.