Pap Gábor Attila versei

Dőre lepedőre fektetve, álomba libegtetve, tettetve lélegzik. S még visszatartva - arcát eltakarta, hogy ezt nem akarta. De már hiába epedezik, a szívfal repedezik, a vér kívül bekebelezi. Léte kifosztott kincs, kezében egy szál női tincs, már aki szeretné - nincs.

  image source: pixabay

Amikor a szerelem, rossz vonatra száll, de már nem vágysz utána. Amikor az érzés, rossz szívekbe száll, de már nem dobogtat meg. Amikor a racionalitás, rossz elmékbe száll, de már nem győznek meg. Akkor szereted meg a magányt, akkor érzed szíved csak érted dobog, akkor fogod fel nincs kiért feladd!

A kín hírnökei, csenddel kiáltanak, hallhatatlanok!

Az út, amely nem vezet sehová, arról fel kell szállni!

Érteni a szavak közt, olvasni a sorok közt, látni a láthatatlant.

Ámor nyila saját seggébe csapott! Nehezen fogadta el, hogy nyila nem nyíl volt hanem …. De már megszerette azt is….

Nem tudok nagyon mit írni, így hát szűkösen teszem…. Elpilledtem mint a harmat a  reggeli napfényben… s most tovaszállnak elképzeléseim, hogy nagyot álmodjak az új évben…. És még írhatnék szépet, hogy a fű zöld, és az égben kékek a színek…. És minden szívhez szóló szónak őszinte szószólója az ének… De már elfáradtam költőnek, ki senkit nem érdekel…. S repüljön a pacsirta, s daloljon másnak más dalt a szívébe! Hirdesse igazát a szavaknak hol hallgatnak rá! S felejtsen el örökre ki csak tudni akart, ismerni nem! Daloljon neki pacsirta, dalolja virágosra a májust, mert a tavasz már nem az én évszakom. Szívembe örök nyár költözik, vár a strand üdítő pezsgése… Még akkor is jobban érzem magam benne, ha mindezt csak nézem… És fürdőnadrágban sörrel a kezemben várom amíg egyszer csak rám köszön a: VÉGE!

Átölel, mint semmit a minden, a csend.

Meghalni volna jó, végső feloldozás, csak ne fájna oly nagyon. Kétértékű az élet: Vagy nyersz vagy vesztesz. S ma kérdeznéd miért, a válasz egy néma holnap, üres lehetőségekkel. S az virrad majd másért, mert felejthető lettél, amit letettél az asztalra, romlott javak... Ne légy vak... lásd be ennyi vagy. Pazar hazugság, rád szót se pazarolnak! Hogy ide is betévedtél, csak az évszak köszön rád, az örök TÉL! Fel se tűnik ha eltűntél! A tél amin nem nevettél, szolgalelkűen cselekedtél, s a tavasz mi majd rügyet fakaszt, sírod virágát növeszti koporsódra. A hazug május majd, mást csábít magához, és mást rejt a szívekbe, mint az igaz szerelem. Minden mi igaz holt, hazudj hogy túlélj, bábszínház a világ, ahogy fütyülnek úgy lépsz. És lesznek új rabszolgák, és vesznek új eszmélők, és lesznek új háborúk, és vesznek új jövendők!

Otthon várnak, míg itt kalandozok, az élők közt, addig egy szebb asztalt, díszítenek érkezésemre. Újra befogad mi kilökött, vissza örökké, kik szerettek, azok közé, s itt soha többé! A kihúnyt csillag, láthatatlan innen, így fénylettem hiába, s így gyújtanak újat, az asztalra amit díszítenek. Már csak nekem, csak gyertyalángnak. Megvendégelnek, megvetik alvó helyem is, hol már nem kell álmodnom. S a gyertya, mi aprón ragyogja, egykori fényem, azok közt lobog, kik csillaggá gyújtottak. S mikor ott hagyom, ez asztalt, e láng is kihúny, nyugovóra hajtom fejem, otthon vagyok.