Pap Gábor Attila versei

Ültem magam előtt a konyhában, félig megereszkedett előttem, ki is vagyok a tükörben. Magamé, vagy tán másé, már nem emlékszem - ki is vagyok a tükörben. Néztem de nem láttam, az asztalon megülte mélyét, derült az átlátszóságtól - Egy pohár víz. Szomjam oltja - vágyam nem, ki is vagyok a tükörben.

A fény volt az, amiről nem tudtam, ha volt. S megtudtam, ha nincs. ( Ihletet adott )

- Érdekes látni az emberiség evolúcióját - mondta Jean.  És mindannyian elnémultunk a gondolattól, hogy a majmoktól eredünk és semmivel sem evolválódtunk többre mint egy vírus, mely olyan szupervariánssá fejlődik, hogy végül magával is végez. - Jean! Gondoltál már arra, hogy az emberi, vagy egyáltalán az értelem minden esetben predesztinálja a végzetet? - Kérdezte Lucy. - Nem. De akkor a halál a legértelmesebb mind közül, mert egyúttal a legvégzetesebb is? - A halál örök. Ami halott az örök semmivé lesz. - Gondolod? És mi a helyzet az anyaggal ami utána lesz belőle. "Az anyag nem vész el csak átalakul." - Tudod. - Nem... nem csak átalakul. Energia is felszabadul s azzal az értelme is elvész annak ami előtte volt. Az anyag és energia amivé átalakul már egy alacsonyabb szintű esélyzónába kerül, és soha de soha nem születünk még egyszer annak ami vagy aki előtte voltunk. - Jaj Lucy! Te mindig a szentimentális oldaláról fogod meg a dolgokat. Amivé lettünk emberek és amivé leszünk...

Feltépett sebeken vérzik a tett, mi sosem múlik el az emlékekből, talán én is erre ítéltettem, kevés esély marad szebbé tenni, szebbé a sebet nem lehet kötözni - hegét a fájdalom őrzi kelletlen. Engem a szeretet gyógyított, mára anyám karjai közé, újra összegömbölyödök, s elalszik bennem a tűz, mi már egyszer megszült. Ott, hol a szerelem idézett. Ma csak egy idézet, mi nem tudom mit mond a ma emberének, de nincs bölcsebb elfogadás, mint belehalni a csatába, mit szeretett szívem harcolt, minden szívdobbanással. Ez az életérzés, kísér, kísért, s megöl. A napfény cirógatta fejfán, a dátum és név között, egy-egy mécses gyertyaláng, némán sírja síromra viasz könnyeit. De egy imakönyv sem őrzi érzésem, egy zsoltár se sírja bánatom, melyben nem dalol semelyik fájdalom. Csak halkan fújdogál a szellő, simogatja a mécsesek lángjait, a fényt mulandóságom örök éjében.

Ott vagyok minden estében, meghalni a naplementében, eltűnök mint ki sosem volt, elfelednek mint az esti égboltot. Keserű verseim mind hiába, másom nincs mivel szolgáljak, eddig sem hallott sem ember sem Isten, eztán sem leszek élő itten. De a csend, a halál szava, már nevemen szólítgat, minél némábban megy el mellettem az élet, annál élesebb hívószavának ereje. Húsba vág mint farhátba a bárd, de a bánat szérumától már ez sem fáj. Kiirtott magából a lét mi önmagával boldog, Ki írt ott a toll, mi értem volt szónok. Senki sem látszik a sötétben, se én, se te nem tudtunk egymásról, és elárulom e sötét hatalom az uralom, minden meghalásban. Se élve se holtan nem fényes a sötét, csak az számít amit megvilágít a fény. Ha holttestem látszik csak tisztán - megkapod, vele az érzést is mely addig cserben hagyott.

Kezemben erőtlenül fogom a tollat, már hiába írom, jelentés nélküliek a szavak. Már nem a szó jelent gondot, hanem aki írja őket, s mert épp nem boldog. Nem köpi szemen magát hazug giccsel, cserébe a nagyérdemű sem viccel, emlékét nem őrzi szívesen. Minden elmúlik egyszer, szerelem - siker - karrier, csak a toll marad hozzám őszinte.

Mikor a sötétség pohara rád borul, a bánat vize folyik belőle testeden, megérzed a fájdalom hideg ízét, amit eddig ismertél hirtelen túl kevés lesz. A fájdalom esszenciája mindennél sűrűbb, töményebb és maradandóbb bármely boldogságnál. A remény marad egyetlen egérút, de ha soká teljesül az is elvész a sötétben. Így kerülnek ráncok bőrödre - lelkedre, így öregszik a szívdobbanás és az összes emlék, mi valaha emelte a pulzusszámot - a vágy, melyben a vörös élni akarás keringett - a vér. Most árván süt a nap, langyosan fúj a magány, a felhőkből keserűség csepeg, A tér ahol eddig szerepeltél áll kopáran, már nem játszol a szavakkal - mert nem maradt.