Éjjel a csillagok dalolnak

Feltépett sebeken vérzik a tett,
mi sosem múlik el az emlékekből,
talán én is erre ítéltettem,
kevés esély marad szebbé tenni,
szebbé a sebet nem lehet kötözni -
hegét a fájdalom őrzi kelletlen.

Engem a szeretet gyógyított,
mára anyám karjai közé,
újra összegömbölyödök,
s elalszik bennem a tűz,
mi már egyszer megszült.
Ott, hol a szerelem idézett.

Ma csak egy idézet,
mi nem tudom mit mond a ma emberének,
de nincs bölcsebb elfogadás,
mint belehalni a csatába,
mit szeretett szívem harcolt,
minden szívdobbanással.

Ez az életérzés,
kísér, kísért, s megöl.
A napfény cirógatta fejfán,
a dátum és név között,
egy-egy mécses gyertyaláng,
némán sírja síromra viasz könnyeit.

De egy imakönyv sem őrzi érzésem,
egy zsoltár se sírja bánatom,
melyben nem dalol semelyik fájdalom.
Csak halkan fújdogál a szellő,
simogatja a mécsesek lángjait,
a fényt mulandóságom örök éjében.