Pap Gábor Attila versei

Én vagyok a te árnyékod, a méreg a poharadban, a sötét az éjszakáidban, a félelem a lelkedben, az álom, mikor lehunyod szemed.

Ha az ember szépre vágy, ne adj neki igazságokat. Az igazság rút arcától, eltorzul ő maga is. Ha az ember többre vágy, hagyd hogy több legyen. Tetteivel maga is szembesül, s ha rossz, végérvényesen. Ha az ember nem ember többé, te sem lehetsz más. Kezed épp oly véres ebben, mint mindannyiunké. Nincs oltalom e sokadalomban, és nem mind végzi lakodalomban. De ember az is ki nem szól s nem kér, ki ajkáról nem kiált a szó: Segítség!

Ha a világ összeomlik, kritikád és kárörvendő hahotázásod helyett, vedd alapul mindez veled történik. A te mondataid, a te kezed is véres, a bolygó meggyilkolásában, s nem mentség, hogy nélküled is.

Mindig csak a baj volt veled, s most itt vagy - jobban utálod magad mint bárki, kezedben egy kődarabbal készülsz, megbosszulni mindent mi bánt, hogy arcon vágva tükörképed, s szilánkok milliói adják hírül ki voltál egykor - és ki soha nem leszel már! A földön heverő apró csillagok közt, minden darabban ott sejlik zokogó arcod képe. Ha könnyek közt is de tudod, hogy nélkülük ha nem vagy, ők sincsenek nélküled - s fájjon bár elviselhetetlenül a maró magány megannyi mása, neked akkor is - így is megérte! Mert inkább egy hű magány, mint száz csalfa szerelem, inkább oltár elé őt viszed, mint bármely hazug félt, hogy ti ketten örök egészként nyújtsatok egymásnak hajlékot, osztozni örömben - és kitartani minden bánatban, halálon innen és túl minden hazugságon. Része vagy az egésznek, egyedül semmi nincs, s lehet a magány nem dicsőség, de egyként győztes minden első helyezett, vidd az igazat az egyetlent, tudd az igazat a kegyetlent, minden mi őszinte magányos, nem társa hamisság vagy álca, ön...

Egyszer volt, hol nem volt, a kurta farkú üveghegyen innen, de még az óperenciás malacon túl, ahol a vak tyúk szegek után túr, kapirgál - a szárnycsapás meg - megáll, pillangó száll Holdra az éjjel, de a Hold ragyogása oly csaló, mint ember jelleme jóra való. S mind - mind csillag az égen, csalfa szempárok néznek le minket, elérhetetlen múltból, miközben vak reménnyel festjük szívünk vérvörös falára vágyaink, és szerelmesei leszünk Egónknak, minden kapuját bezárva ezzel, az igazságoknak amiket keresünk. A fény után szaladunk, e tömegtelen hírnökeinek a múltból, és nem vesszük észre legláthatóbb igazságunk maga az alagút, amiből nem a fény visz ki minket, hanem a legsötétebb igazság: az értelem. Mert még a fény is hiába, ha nem tudjuk róla, hogy fény.

Amikor a társad a lom, húzd fel a sisakod, aktiváld rajta a HUD-ot, lásd a láthatatlant, s nem hinni fogsz többé, hanem megbizonyosodsz!

Mindegy milyen költészettel írod le, a szépet vagy a bánatot. Tükrében megmutatkozik valódi arca, minden értőjének és félreértőjének, kik individualista eszmékkel lassan felperzselik a világot. De inkább a költészet adjon menedéket, mint az egoista eszmék... Már - már kiszól innen is, hogy ki vitte a lyukas zászlót égetni, közben ennek állított bandériumot, és a legrosszabb, hogy nem tud róla. Fénytelen világunk mint a kihűlt univerzum, egyre távolodunk egymástól magunkba roskadva, és a kritikus tömeg átesik minden túloldalán, felemészteni mi közelébe merészkedik. Ismerünk ilyet odakint: Saggitaruis A neve, ott ér véget a Tejút amin mindannyian járunk. Ösvényén minden értékünk levetettük, Ruhátlan páncélunk az Ego véd minket már csak, és nem fogjuk fel, hogy pajzsunk bár erős, csak illúzió a valóság veszélyeivel szemben. A közös nevező elveszett - nincs és köztudott, hogy a nullával való osztást nem értelmezzük. S a szép, a jó körénk korlátozódik, azokra akik még ismerik a szeretet fog...