Pap Gábor Attila versei

Különböző Istenekhez imádkozom, remélve egyik meghallja szavaim, mit versek tömege és szüntelen - belső kiáltásom üvölt feléjük. De egy hang arra figyelmeztet, ezek az istenek, maguk körülöttem az emberek: nem érdeklik őket kiáltásom. Nagy a verseny végülis, a legjobbak sem gyengeségeikkel méretnek, itt az idő: felkelni, vagy meghalni mindenhogyan! De várjatok! Ha én egy hazug világ halottja leszek, még lehetek boldog egy igazban! Látjátok végül: Ha legtávolabb vagyok Istentől, már csak közelebb kerülhetek.

Életem után, mik maradnak titkaim, némán gyilkos csend.

Az elmúlásban, a legnagyobb hatalom, a nem lesz többé. Egyedül voltam, ki nem hozott virágot, a családfáján. Zöld minden évben, de sohasem egyformán, a zsenge mező.

A mennybe túl sok, a pokolba túl kevés, Földre száműztek.

Úgy voltam szabad, nem álltam be a sorba, hol mindenki állt.

Láttam az óceánon tükörképed, hullámok felett a horizonton, ébredő Nap szikrázott, így vártuk a Decembert. Fölöttünk még csillagos ég hunyorgott, álmosan lecsukták szemüket, ránk bízták a jövőt írjuk együtt tovább, ne törődjünk a feledéssel. Mögöttünk a parton napernyők alá gyűltek, boldog párok nézték a napfényben, jó oldalát a létezésnek, tudták páratlan életérzés ez. Mintha a fiatalság egyszerre lett volna a mindenség egyetlen törvénye, egy láthatatlan korreláció, mely az ott lévők szívét összekötötte. Egy ritmusra járt ki a hullámokon szárnyalt, ki fölötte siklóernyőn szállt, ki gondolatban bárhol, s ki kézen fogva velem járt.

Egyszer tártam ki lelkemet, mint sárkányt ki szélben ereget, de mivel nem volt elég vonzó és szép, örökre visszazártam, tartalmát megváltoztattam, soha ki nem nyitni újra, mint szobor mely emléket állít ma, valaha élt ifjúkoromnak. E szobor idolként marad és mered, a kor minden emberének, élő állókép három dimenzióban, napsütésben még árnyékot is vet. Ledöntik majd új eszmék vitézei, vagy ha ők nem akkor az idő teszi meg, ledönt minden szobrot, embert és eszmét, vörösóriás napfelkeltében. Csak a most él igazán, csak a mostban hallod szíved dobbanását, csak a most tudatja veled élsz és szeretsz, gyűlölsz vagy utálsz, csak addig létezel, míg a mostban valaki felnéz rád. Múltad - jövőd is csak a mostban válik valóra, a múltban halott - a jövőben megszületetlen délibáb.

Inkább száz őszinte kritika, mint egy hazug dicséret, mely égig magasztal.

A 0. hatványon élek, sem többet sem kevesebbet nem kapok. Számonkérik mégis mire vittem, mikor nélkülem fosztották ki sorsom. De nem is én számítok egyáltalán, már senki nem él a másikért. Minden érzékünket kipörgetjük, mint golyót a rulett-kerék. Szerencse vezérünk mutatja utunk, ugyanannyi garanciát vállalva sikereink felett, mint amennyi áldozatot hozunk, akárkiért - akármiért. Megint büdös az igazság, illatos minden varázslat, mely trükkökkel élősködik tudatunkon, mi által hívei leszünk sarlatánoknak. Ez az álom ringat minket a végső nyugalomig, hogy sose vegyük észre valódi értékünk, megóvva magunkat a szabadságtól. Láncaitok elméteken csörgetik fogságtok, ám a tudat börtönében nem látszik a rács, ami mögé emberségeteket zárták önzőn és hova egótok száműzte józanságotok! Lehajtott fővel sunnyogunk az utcán, majd fotelforradalmárként harcolunk a virtuális térben... pajzsunk az anonimitás, mi megvéd minket őszinteségünktől. Mint egy rossz cognac részegít 1 estéig, hogy reggel újra k...