Pap Gábor Attila versei

Merengve révedek a tükörbe, újra ugyanazt az arcot látom. Mégsem értem, mégsem hallom, pedig szemei valamiért ordítanak! És hiába nézem, látom és érzem, tudja nagyon jól... nem értem! Mindketten egymást látjuk, de ez csak a tükör. Egy világ választ el minket, hiába látom arcom kívülről. Van valami ami kell nekünk, és ordít szemeiből a szükség. De én csak nézem-nézem tehetetlenül. Mond mi fáj? Kérdezem. De ő csak ordít szemeivel. Ordít belőle a szükség, szükségtelenül.

Mindegy ki vagy, ki voltál, egy számít: most hová tartasz? De kit ott hagysz, futni hagyod e, vagy levetni magadról, menekülsz, vagy felüdülsz? Vagy mindenhogy is, mindegy is, végül csak elhidegülsz? Nem vár már élet, elveszett a társas bérlet? Mi űz, kihez fűz, éltet? Vagy kiégsz mint a tűz, mire rossz faként tettek, kihűlsz a füsttel eltűnsz. Kiből a jó már rég kiégett, ha újra gyúlnál, már nem lehet, ragyogsz majd mint a gyémánt, mélyen, észrevétlen és árván.

Nehéz ma halkan tűrni, némán hinni a nincsben, és azt gondolni ennél lejjebb, már semmi sincsen. Nehéz ma hitbe kapaszkodni, ha arra gondolok emberként, még nincs úrrá a természet felett, csak ez enged nyugodni. Nehéz ma embernek lenni, megtartani a méltóságot, egyenes gerinccel viselni mindent, kiállni és tűrni a hazugságot. De könnyebb elvegyülni, feladni és lezülleni, sajnálni és sajnáltatni, mint kitartani a nemes célért. A könnyebb úton, a siker is könnyebb, ha nehéz is ma embernek, még akkor is jobban megéri, csak a küzdelem hoz győzelmet.

Lassan végleg összeroppanok, mint a csillagok, utolsó lépésben, amikor fekete lyukká roskadnak, és elnyelnek minden anyagot. Lassan végleg elvesztem méltóságom, eltűnök mint ki sosem létezett, mondott bármit és vétkezett, kinek élete volt a halála egyben. Lassan végleg elfelejtenek, mindegy ki voltam és kiknek, elnyomnak majd mint a csikket, ahogy a virág is elhervad sírkövemen.

Sokszor gondolok rád. Vajon boldog vagy e? Ahogy fizetem sorsom számláit, és bízom egyszer nálad is leróhatom ami jár. - Nem. Te sose kérnél tőlem ilyet. Pontosan tudod, hogy az amivel tartozom, leginkább magammal elszámolás. Mikor néha észre veszlek, no persze csak nagy ritkán adatik meg, szemeimnek és lelkemnek megnyugvás, - még vagy. Mióta azt is tudom mit jelent egyáltalán lenni, minden nap hálát adhatnék az Úrnak. S hogy kerültünk mi ide így, vagyis te oda én ide? Mi egykor virágzó rózsái a szerelemnek? S hogy vörös volt vagy csak fehér, netán maradt inkább csak sárga, már a jó ég tudja. A szükség mint sivatagi láz, oázisként teríti elém az emlékeket, de ahogy lázasan az ember félre beszél, úgy játszanak velem ezek az emlékek, mindinkább hallgatok, annál élénkebbé válnak. Sokszor gondolok rád. Miután szerteszét szakadtunk legutóbb, s hogy az idő súlya rám rakódik, teherként aláhullnak kudarcaim is – eltörpül az Én. Hát ki volnék, vagy fontosabb a kérdés: kinek voln...

A bizalmat ha egyszer elvesztettük, azt 100%-ig már sosem kapjuk vissza, úgy a becsületet sem.

Már mindent elvettek tőlem, csak az életemet nem, meghagyták érezni, ami elválaszt mindenkitől. De gyáva ember volnék, ha engedném vakon felfaljon, a pokolba zuhant angyal imája, nem az én fohászom. Megvagyok itt két világ közt, a sehonnan sehová vezető úton, egyedül várok, ülök az emlékek padján. Miként, hogy itt ülhetek, láthatom e két világnak láthatatlant, örök tanulságul jut: mindenből egyszer adatik. Ha elveszítjük még a halálunk előtt, többé nem kapjuk vissza. Miként a barátot, úgy a szerelmet. Miként a legfőbb erényt, a becsületet. Már mindent elvettem magamtól, csak az életemet nem, meghagytam érezni, ami elválaszt mindenkitől.

Szavak ... mindnek egy, a vége.

Szépség és szörnyeteg, törhetetlen átok, egy, másra találtok.

Két szív, egy élet, örökre.

Nincs miért lobogjon, nincs kiért lángoljon, eloltom.

Sírkövek között, szomorú özvegy, fekete ünnep.

Korábban virrad a nap, lendületes az öntudat. A gőzölgő kávéhoz, a reggel még időt ad. Virágoznak a tervek, dolgos vele a kéz, boldogabb az ember, mindinkább előre néz. Kezet fog a föld és ég, áprilisi esőben hull, száll a tavaszi lét, megöntözi a szomjas reményt. Üdv néked Április, általad lett e világra, s maradt belőle egy szelet, amiért örök a költészet is.