Sokszor gondolok rád. Vajon boldog vagy e? Ahogy fizetem sorsom
számláit, és bízom egyszer nálad is leróhatom ami jár. - Nem. Te sose
kérnél tőlem ilyet. Pontosan tudod, hogy az amivel tartozom, leginkább
magammal elszámolás. Mikor néha észre veszlek, no persze csak nagy
ritkán adatik meg, szemeimnek és lelkemnek megnyugvás, - még vagy. Mióta
azt is tudom mit jelent egyáltalán lenni, minden nap hálát adhatnék az
Úrnak. S hogy kerültünk mi ide így, vagyis te oda én ide? Mi egykor
virágzó rózsái a szerelemnek? S hogy vörös volt vagy csak fehér, netán
maradt inkább csak sárga, már a jó ég tudja. A szükség mint sivatagi
láz, oázisként teríti elém az emlékeket, de ahogy lázasan az ember félre
beszél, úgy játszanak velem ezek az emlékek, mindinkább hallgatok,
annál élénkebbé válnak.
Sokszor gondolok rád. Miután szerteszét szakadtunk legutóbb, s hogy az
idő súlya rám rakódik, teherként aláhullnak kudarcaim is – eltörpül az
Én. Hát ki volnék, vagy fontosabb a kérdés: kinek volnék? S míg a súlyos
választ a rianó élet távolodó hangjai adják az ablakon, addig ismét
visszaszállok éber álmaimból. Valahányszor viszont látlak, azért bízok…
azért remélek, hogy egyszer még boldog lehetsz, s nem vettem el
életedből azt amivel általad férfi még szintén boldog lehet!
Mindig csak a baj volt veled, s most itt vagy - jobban utálod magad mint bárki, kezedben egy kődarabbal készülsz, megbosszulni mindent mi bánt, hogy arcon vágva tükörképed, s szilánkok milliói adják hírül ki voltál egykor - és ki soha nem leszel már! A földön heverő apró csillagok közt, minden darabban ott sejlik zokogó arcod képe. Ha könnyek közt is de tudod, hogy nélkülük ha nem vagy, ők sincsenek nélküled - s fájjon bár elviselhetetlenül a maró magány megannyi mása, neked akkor is - így is megérte! Mert inkább egy hű magány, mint száz csalfa szerelem, inkább oltár elé őt viszed, mint bármely hazug félt, hogy ti ketten örök egészként nyújtsatok egymásnak hajlékot, osztozni örömben - és kitartani minden bánatban, halálon innen és túl minden hazugságon. Része vagy az egésznek, egyedül semmi nincs, s lehet a magány nem dicsőség, de egyként győztes minden első helyezett, vidd az igazat az egyetlent, tudd az igazat a kegyetlent, minden mi őszinte magányos, nem társa hamisság vagy álca, ön...