A boldogságról

Sokszor gondolok rád. Vajon boldog vagy e? Ahogy fizetem sorsom számláit, és bízom egyszer nálad is leróhatom ami jár. - Nem. Te sose kérnél tőlem ilyet. Pontosan tudod, hogy az amivel tartozom, leginkább magammal elszámolás. Mikor néha észre veszlek, no persze csak nagy ritkán adatik meg, szemeimnek és lelkemnek megnyugvás, - még vagy. Mióta azt is tudom mit jelent egyáltalán lenni, minden nap hálát adhatnék az Úrnak. S hogy kerültünk mi ide így, vagyis te oda én ide? Mi egykor virágzó rózsái a szerelemnek? S hogy vörös volt vagy csak fehér, netán maradt inkább csak sárga, már a jó ég tudja. A szükség mint sivatagi láz, oázisként teríti elém az emlékeket, de ahogy lázasan az ember félre beszél, úgy játszanak velem ezek az emlékek, mindinkább hallgatok, annál élénkebbé válnak.

Sokszor gondolok rád. Miután szerteszét szakadtunk legutóbb, s hogy az idő súlya rám rakódik, teherként aláhullnak kudarcaim is – eltörpül az Én. Hát ki volnék, vagy fontosabb a kérdés: kinek volnék? S míg a súlyos választ a rianó élet távolodó hangjai adják az ablakon, addig ismét visszaszállok éber álmaimból. Valahányszor viszont látlak, azért bízok… azért remélek, hogy egyszer még boldog lehetsz, s nem vettem el életedből azt amivel általad férfi még szintén boldog lehet!