Pap Gábor Attila versei

Ne várd a csodát, a csoda te magad vagy, cselekedj!

A magasból száll alá a lég, dolgozik alatta sok fogaskerék, hajtják a hasznot, nyikorgó-csikorgó fogakkal, perdül-fordul mint a mókuskerék. Feszülnek az alkatrészek, süt az üzemi hőfok, már a homokszem is eltörpül, nem állja útja a fokozatot, elporlad jelentéktelenül. De ez a gépezetet nem érdekli, hajtja a hasznot, termeli amire megtervezték, és az ember többé nem ember, hanem biztosíték. Addig engedi az áramot, amíg ki nem ég, és miután kiégett, hasznavehetetlen eldobják, nem növeli a feszültséget. A feszültséget, mi már túlságosan magas, de a gépezet túlmegy rajta, bármi álljék ellen, mind elpusztítja! Egyre erősebb a nyomaték, egyre biztosabb a gép, több milliárd igásló, erejéből szívja ki, a vöröslő vért. A vért, amely nem válik vízzé, hanem méreggé igen, olaja lesz a gépezetnek, amitől az ember sírna, a gépet csendessé olajozza. Így volt íme az ember, így lesz belőle vértenger, mi vörösen akkor izzik igazán, mikor a bolygó tüze felfűt, ...

Menni némán emberek közt, kiknél vadrózsa álmok szőnek, új világból új füzért, kiknek nem fénylik fel, hogy mi a valódi érték, ugyan! Mit tudnám én is? Ma mi a fontos? - Tévednék! A züllött világ zajában, nem találom a helyem, és amikor meglátom az ízlést, az igénybe öltözött magányt, rokonszenvet érzek köszönni, ám míg kalapomat emelném, váratlanul köszön rám a csalódás. Váratlanul akár a hirtelen közízlés, ahol a közönségesnek van közönsége, hallgat bennem mocsár érzelem, miben elsüllyed az élet szépsége. Igény lett az igénytelenségre, ízléses ízléstelenséggel átszőve, legalább az irigységet látnám! De csak üres tekintetek árulkodnak, nincs helye a valódinak. De vannak boldog hamisságok, és hamis boldogságok, és fénytelen hullócsillagok, miknek íve alatt nem kívánnak semmit, mert láthatatlanok!

Amiben úgy gondoltam, kiírhatom ami fáj, hogy könnyíteni könnyű lesz, és többé újra nem fáj, de a kimondott szavak, leírva még veszélyesebbek! Mert gyarapodnak, és egyszer rácsodálsz, hogy Úr Isten, ez mind az én fájdalmam, és még mindig nincs vége. Írom, és majd a halál fejezi be! Kiveszi kezemből a tollat, lelkemből a maradék életet, büntetésként az utolsó megrovást, a lélektelen semmit, értelem és érzelemtől mentes, végtelen fekete ürességet. Ezzel oldozni fel minden vétkem, hogy ki bátor lesz olvasni, ha egyáltalán fennmarad,  a varázsige szívemhez, mi leveti túlvilági láncaim, a halálos kötet mi visszahív egyszer.

Amikor utazás közben, az ablakon kimereng, boldog tekinteted, remélem eszedbe jut majd, hogy a jóért cserébe, áldozattal fizetnek mások. Olyan emberek, akiknek nem futja utazásra, és boldog merengésre, azért, hogy az ő bánatuk, garancia lehessen másokéira, akik majd túlélnek. Szerencsét kovácsolnak nekik, a puszta keserűségből, hogy feláldozzák amijük van, végül is ez is egy életcél: hogy de más élhessen, ha már én nem élhettem... Mert hiszem mindennél jobban, semmi sem történik hiába, a boldogságnak a keserűség az ára, a mérleg egyszer úgyis kibillen, vagy egyik - vagy másik javára. Tegyél szert, szertelen boldogságra!

Epilógus A végén majd eltűnődsz, mindenkivel együtt, miért voltak soraim, oly lázadón bűnösök, mint magam is voltam. És még vagyok. Gyógyíthatatlanul, vérző sebeken, az utolsó vércsepp, mi most beheged. Nem szól többé, fájdalmas és szép szó. Egyáltalán nincs szükség, oly untatóan átitató, fájdalmat lobogtató, lángot oltó oltalomra. Mit szavaim hordoztak, éveken és kínokon át. De mit nekem a kín, mikor már vesszőt fut a világ, és milliárdok fájdalma is kevés, hanem eltörpülök ezek mellett. El, messze a hegyek felett, hol új világ szele fúj.

Egyszer élsz, másszor nem, egy esély! Egyszer hibázol, másszor haragszol, nincs bocsánat! Egyszer szeretsz, másszor utálsz, veszélyes játék! Egyszer könyörögsz, másszor átkozol, melyiket óhajtod? Egyszer eleged lesz, másszor nekem is, itt a vége!

A kiúton mindig lesznek akadályok, megpróbálnak visszarántani, de te már tudod a célod, és nem engedsz holmi kiáltásnak, azok előtt kiknél a hangod néma volt, most az övéké lesz semmivé. Cserben hagyva küzdve ismeretlenül, ismert emberek közt mégis idegenként, hitetlenül mégis hittél valamiben, ami megmutatta az érdemességet, hogy senki nem ér annyit, hogy feladd, hogy épp te többet is érhetsz. Közönységed máris csodálni kezd, és elleneiddel utadat állják, bosszúból kicsavarják a gyökereid, de már ismered e világot, és ismered azt is, mi elvezet a siker kapujához. A siker kapujához ahová egyedül járunk, mi mindannyian csak magunknak hálával, időben felismerni a hazugságot, ha némán tűrve is a megaláztatást, tudva azt: soha többé nem megyünk vissza, és oda végképp nem, hol elveszik: Az egyetlen menedéket: a méltóságot.

Ég a világ, égek én is, ég a bolygó, ég az ég is, egyedül a, hatalom az, mi sosem elég! Prométheusz lángja, felégeti az észt is, nem marad más, mint egy igaz tézis: Hogy nem marad már, ki érti is!

Az elrontott gyerekkor, példaklisékbe bújtatva, végül kiürítik a felnőtt lelket, meghagyván az egyetlen mélységet, a szükséget. A szükséget amiben az hiányzik, amire vágysz: elfogadást, megbecsülést és azt, hogy valakinek szüksége legyen rád, de az élet megtanít majd: Hogy magad szeresd egyedül, ne várd a mást ki menekül, mert más számára túl kevés, hogy vágysz, szeretsz, hogy élsz, vagy épp túl sok! De ha magad egyedül, már felesleges szeretned, felesleges lesz élni is, akkor elég bátor leszel, itt hagyni mindenkit!

A beletörődés mérőfoka, az érdektelenség. Mikor csak annyit adsz vissza, amennyit neked is adnak. És nem számvetés a semmi, ha nem akarnak. De van itt több annál, mint amin túl a holló, a karóról felszállva lát, fehéren - feketén. És az mind vakon néz, fákat amin túl egy erdő terül. Hiába és mégis szerencsére! Adott hát e mély vadon, csupa fura szerzetű világa, melyben elférnek fényűzők, és száműzöttek. Messze egymástól, ki-ki a maga énképében. Ám egyszer majd eljő a számadás, mikor a fényűzőkből vetnek számot, és a számkivetetteknek gyúl fény, hogy az igazság nem a hazugság reciproka, hanem a totális tagadása annak, amit az emberi értelem magáénak hisz!