A magasból száll alá a lég,
dolgozik alatta sok fogaskerék,
hajtják a hasznot,
nyikorgó-csikorgó fogakkal,
perdül-fordul mint a mókuskerék.
Feszülnek az alkatrészek,
süt az üzemi hőfok,
már a homokszem is eltörpül,
nem állja útja a fokozatot,
elporlad jelentéktelenül.
De ez a gépezetet nem érdekli,
hajtja a hasznot,
termeli amire megtervezték,
és az ember többé nem ember,
hanem biztosíték.
Addig engedi az áramot,
amíg ki nem ég,
és miután kiégett,
hasznavehetetlen eldobják,
nem növeli a feszültséget.
A feszültséget,
mi már túlságosan magas,
de a gépezet túlmegy rajta,
bármi álljék ellen,
mind elpusztítja!
Egyre erősebb a nyomaték,
egyre biztosabb a gép,
több milliárd igásló,
erejéből szívja ki,
a vöröslő vért.
A vért, amely nem válik vízzé,
hanem méreggé igen,
olaja lesz a gépezetnek,
amitől az ember sírna,
a gépet csendessé olajozza.
Így volt íme az ember,
így lesz belőle vértenger,
mi vörösen akkor izzik igazán,
mikor a bolygó tüze felfűt,
és kiég mint a kazán.
Felfesti a legszélesebb sávot,
a Naprendszer szivárványán.
Mindig csak a baj volt veled, s most itt vagy - jobban utálod magad mint bárki, kezedben egy kődarabbal készülsz, megbosszulni mindent mi bánt, hogy arcon vágva tükörképed, s szilánkok milliói adják hírül ki voltál egykor - és ki soha nem leszel már! A földön heverő apró csillagok közt, minden darabban ott sejlik zokogó arcod képe. Ha könnyek közt is de tudod, hogy nélkülük ha nem vagy, ők sincsenek nélküled - s fájjon bár elviselhetetlenül a maró magány megannyi mása, neked akkor is - így is megérte! Mert inkább egy hű magány, mint száz csalfa szerelem, inkább oltár elé őt viszed, mint bármely hazug félt, hogy ti ketten örök egészként nyújtsatok egymásnak hajlékot, osztozni örömben - és kitartani minden bánatban, halálon innen és túl minden hazugságon. Része vagy az egésznek, egyedül semmi nincs, s lehet a magány nem dicsőség, de egyként győztes minden első helyezett, vidd az igazat az egyetlent, tudd az igazat a kegyetlent, minden mi őszinte magányos, nem társa hamisság vagy álca, ön...