Clamate auxilium

A jelenkor nélkülem is idáig fajul,
elpusztítja a világot,
ami felnevelt, tanított, még éltet.
Elpusztítja mindazt, ami voltam,
és azt is ami lehetnék.

Más a szükség mint ami való volna,
a más maga a szükség mi valóság ma.
Hát halld te másság, velem nem üdvözülsz,
inkább meghalok, ha kell egyes-egyedül,
majd igazságot tesz az univerzum.

Amikor már egy egész világ választ el,
attól a világtól amiben élek,
nem tudok azonosulni semmivel már,
sötét cellámban sarokba feszít a vesztem,
nyakamhoz szorítja mindazt mit valaha tettem.

Most elveszi azt is ami vagyok.
Nem siratom, elvégre nem voltam senki,
ha itt az idő majd emlékeznek,
és leszek akit visszafogadnak,
akik felneveltek, tanítottak és életet adtak.

Nem vívok értelmetlen harcokat,
nem érdekel hogy becsmérel e korszak,
van az a pont ahonnan nincs visszaút,
és bölcsebb hagyni elmúlni azt,
amin eddig se, eztán se, semmi se segít!