magam előtt a valóság hordalékaival,
hol apadt vize már felszáradt,
az áradó közönynek.
Most a patkányok hordják széjjel,
minden egyes maradékát,
mik egy az egyben emésztik meg,
gusztustalan ízüket.
Bennük további férgek tivornyáznak,
így épül e vaskos élősködő-lánc,
hol kik irigyek lettek egymás javaira,
még nem tudják mi e valóság.
Majd ahogy a csend szépen ráterül az éjre
így férgesednek az erények is,
ma ki barát - holnap ellenség s kirág
boldogot - boldogtalant az élők sorából.
De a csend - a legerősebb fájdalom,
némán tart igazat - hamisat,
zajt csak a korhasztó idő csap,
mi elmúlik fölöttem ahogy fölötted is fog.