Első és utolsó látásra

Odakint már az új évszak szele fújt,
lassan nyugodott le a Nap,
fáradtan és nem ritkán vörösen.

Izzott fényében minden mi megcsillanhatott,
a földön álltam és csodáltam,
miként merül el a horizonton.

Nem mondom, hogy elmúlt,
mert míg élek minden nap felkel,
nyugszik - hordozza a fényt e mulandóságban.

De csak egy reggel kelhetett a legszebben,
és egy estén nyugodhat a legfigyelemreméltóbban,
mikor megismertelek és mikor örök hűséget esküdtünk.

Mikor lelkünkben hordoztuk tovább e fényt,
hogyha sötétség is emelkedik fölénk bármely estével,
mindig lássuk mi összeköt minket egymás szemében.

Majd ha már eleget láttuk benne arcunk,
örökre érezzük és őrizzük,
ne csak e fényt, hanem azt is mi lángra gyújtotta!