Az ellentétekről

Amikről azt valljuk vonzzák egymást,
a legvalószínűtlenebb módon taszítanak,
a látszat, hogy dolgok összetartoznak,
amikor rájössz, csak magadnak vagy!

Minden erő min mások osztozhatnak,
betonná edz, hűvös a reggeli hajnal,
feszít az ego, szétvet a magány,
miközben vágyódsz értelmetlenségek után.

Felkelsz és idő előtt kilövöd az órát,
nap-nap után halványodik el a naptár.
Akkor rájössz, hogy bár nem vagy senki,
túlzás a jelző, hogy de azért valaki.

Minden lélegzet egy-egy képzelet,
hogy sejtjeim egyben miért tartanak meg?
A tudat hasad mint száraz akác a fejsze alatt,
s apró szilánkokra hullsz, mígnem lemegy a nap.

Minden hasadással egyre kevesebb maradsz,
s izomláza talán a sorsnak ha marad,
erőre tűzre általad csak a kályha kap,
nincs miért maholnap magamért kiálljak.

Szénné éget a kötelesség,
hogy létem másnak a melegség,
nincs többé közelség,
maradj hát magadnak - dicsértessék!

Pótolhatatlan sem vagy tessék,
ha nem te majd lesz más,
a tűz és a víz sem vonzzák egymást,
ahogy gondolataim e verset is kioltják.

Temetetlen a múlt, ábránd csak a jövő,
minden hazugság mi e jelenben öldököl,
rémeket álmodok csak mi másnap újra Déjá vu,
megtörténik, mert így szükségszerű.