Büntetésem lassan elveszi az utolsó képességem is,
hogy kiüzenek a kínból – mert volt mivel – volt mit – eddig.
Akkora a közöny és az érdektelenség,
hogyha súlyként mérnénk,
fekete lyukká roskatná a lelket,
miben eddig a szeretet csillaga fűtött legbelül.
Elveszi az eszemet!
A tudat nem hasad tovább mert nem lesz mivé.
Felemésztik az egymástól elszakadó gondolat - párok,
a végakarat akár a Hawking - sugárzás,
elpárologtatja elmém minden részét,
mi lényem egésze.
Oly páratlanul pusztulok ki e világból,
mint a legnagyobb prímszám mit valaha törni próbáltak,
mi e törésben csak önmagával és eggyel osztozhat.
Beáll a rend, a végeláthatatlan magány,
s a világ végre újra önmaga lesz,
a létezőbe vezeti a nincs fogalmát.
Mindig csak a baj volt veled, s most itt vagy - jobban utálod magad mint bárki, kezedben egy kődarabbal készülsz, megbosszulni mindent mi bánt, hogy arcon vágva tükörképed, s szilánkok milliói adják hírül ki voltál egykor - és ki soha nem leszel már! A földön heverő apró csillagok közt, minden darabban ott sejlik zokogó arcod képe. Ha könnyek közt is de tudod, hogy nélkülük ha nem vagy, ők sincsenek nélküled - s fájjon bár elviselhetetlenül a maró magány megannyi mása, neked akkor is - így is megérte! Mert inkább egy hű magány, mint száz csalfa szerelem, inkább oltár elé őt viszed, mint bármely hazug félt, hogy ti ketten örök egészként nyújtsatok egymásnak hajlékot, osztozni örömben - és kitartani minden bánatban, halálon innen és túl minden hazugságon. Része vagy az egésznek, egyedül semmi nincs, s lehet a magány nem dicsőség, de egyként győztes minden első helyezett, vidd az igazat az egyetlent, tudd az igazat a kegyetlent, minden mi őszinte magányos, nem társa hamisság vagy álca, ön...