A világ végre újra önmaga lesz

Büntetésem lassan elveszi az utolsó képességem is,
hogy kiüzenek a kínból – mert volt mivel – volt mit – eddig.
Akkora a közöny és az érdektelenség,
hogyha súlyként mérnénk,
fekete lyukká roskatná a lelket,
miben eddig a szeretet csillaga fűtött legbelül.

Elveszi az eszemet!
A tudat nem hasad tovább mert nem lesz mivé.
Felemésztik az egymástól elszakadó gondolat - párok,
a végakarat akár a Hawking - sugárzás,
elpárologtatja elmém minden részét,
mi lényem egésze.

Oly páratlanul pusztulok ki e világból,
mint a legnagyobb prímszám mit valaha törni próbáltak,
mi e törésben csak önmagával és eggyel osztozhat.
Beáll a rend, a végeláthatatlan magány,
s a világ végre újra önmaga lesz,
a létezőbe vezeti a nincs fogalmát.