Amikor a köd átölel,
mint sors karjai az életedet,
a sötét rád ereszkedik,
mint pók a faágakról,
szemed hirtelen fantáziád lesz,
mint rémálmaidban felfedett titkaid.
Nem fogja kezed majd senki,
mint árva él hazátlan,
úrrá lesz feletted a bánat,
mint sötétség a világegyetemben,
s várod majd gyújtson valaki fényt,
mint Nap világít a bolygók között,
majd megtanulod örök életedre,
mint a sosem változó állandók,
hogyha nem ment meg senki,
mint angyalok az esendőt,
akkor nincs visszaút,
mint holt fel nem támad a sírból.
Ám ha mégis felébredsz majd,
mint száz éves álom a könyvekből,
tudni fogod szükség volt rád,
mint fény nélkül a virág nem nő,
csak egy célod marad tovább,
mint életnek az élni akarás,
szeretni és szeretve lenni,
mint az egyetlen körforgás.