Viszlát!

Hiába várom a várhatatlant,
hisz az örökkévalóság az,
mi végleg eltemetett.
Mintha a türelem rózsáját
várnám virágozni,
mi sosem létezett.

S valóban, rózsák se
rókám se mit megszelídítettem,
oly értéktelen lesz távozásom,
mint volt érkezésem,
s elmondhatják rólam,
hol volt hol nem volt - egyszer.

Az üveghegyen és túl az Óperencián,
voltam, s múltam el korán,
mikor művész ott hagyja a zongorát,
s tapsot nem kap,
mert nem volt közönség,
kikre a műve hathatott.

Megpihenni így tér az alkotó,
már hiába őrjít, erre nincs nyugtató,
érzem sokadjára kimegy fejemből a vér,
s szívem addig pumpálja,
míg egyszer vagy tán utolszor -
de lassan még körbeér.

Míg gondolnám ez kivételes eset,
nem az, csupán az evolúció vezet.
Megmutatta meddig ér a takaróm,
s a földet mi majd magába beburkol.
Nem bántam meg egy percét sem éltemnek,
ha más nem örülök, hogy felkavartam az álló vizet!