Pap Gábor Attila versei

Mennyi ember boldogságáért áldozták fel az enyémet?

Ha van fekete lyuk mely mindent elnyel, akkor van szív mely mindent eltaszít magától. Van kvazár hol a szerelem bezár, és holló kinek sose kár.

Létezik egy szint, ami fölött és alatt, erőtlen a szó.

Holt időmben a nincs között, bosszúvágyak alá temetve, hangod hallom értem kiált, lassan újra dobban a szív, elindul a vérkeringés - és elhiszem, hogy végül megérte: Mert megtaláltál!

Türelmem kihűl, mint fagypont alatt válik, csorgó vízből jég.

A jót én már le nem írom, meghagyom kósza lelkeknek, kikben naiv viselése még nem gondterhes. Állom a sarat a viharban, mit is tehetnék, mikor már nem nézek körül, hogy lényem hányan is szerették. Tudva-tudván az igazat, emberként a legkevesebb, másként épp úgy ismeretlen volnék, de legalább szabad. Helyette hús-vér börtön tartja fogva elmém, azt is csak, hogy kínozzák - azért. Tavasszal lehull ágáról az utolsó megmaradt levél. Él, mint a deszkáé s nem mely virul, vele burkolják majd testem vigaszul. Ráírják majd a számot, kezdet és vég, ennyit ért egy ember, többet a semminél mi mégis kevés.

Vígan éltem egész gyerekkoromban. Nem volt szükség papírra vetni boldog pillanataim, hogy aztán fennmaradva az utókornak, erre aléljanak feltörekvőn turbékoló párok. Olcsó giccs nélkül, végül hogy értékelnénk, mély érzéseink? Míg hússzor megkerülte a Föld a Napot, elteltek a reményteljes napjaim. Azok melyeket az egészség ragyogott be vidám élményekkel ma egy elveszett oázis a múlt sivatagában. Rendre magam maradtam és úgy gondoltam talán bölcsebb átadni másnak a küzdőteret. Azoknak akik győzni jöttek és nem áldozatként végezni. De miért e jelen? Ha a jövőt akár most is elkezdhetem… egy másik világ kapujába térve, hogy a kín-szenvedésnek végre vége legyen. Tó felszínén áll, öngyilkos tekintetem, holdfényben látszik. Utolsó reményem Isten kegyelme volt, ám míg vakon bíztam a teremtőnek hitt illúzióban hamar visszaeszméltem a valóságba. Rád nézek Uram, millió szemed az ég, hazug csillagok!

Olcsó giccs nélkül, végül hogy értékelnénk, mély érzéseink? Tó felszínén áll, öngyilkos tekintetem, Holdfényben látszik. Rád nézek Uram, millió szemed az ég, hazug csillagok!

A gyávák ismérve, hogy nem tudni róluk, csak a bátrak harcolnak szemtől szembe.

És azt kérdezed jobb -e a csend? Mint száz hamis szó? Mint ezer segélykiáltás? Mint milliárd sikoly?

Amint elkergetem egemről a viharfelhőket, majd kifújja szelem a tél jeges könnyeit, új életre kel szívemben az élni akarás, újra értelmet nyer - hogy vagyok. Minthogy végre felfedezem lassan a Napot, mivégre a remény lüktetni ereimben - megtalálni a célt a létezésben - mint várt ajándékot kinyitni a holnapot. Midőn felmenőim adták nekem a most esélyét, hogy élni szabadon csak a tettek súlya alatt lehet, és mi több érdemes. Hitem úgy újra hajt: Minden széthasított fában és elemelt kőben, és ha nem köztetek, akkor minden apokrif könyvben, ott folytatom amire születtem.

Attól még mert meggyűlöltem élni, nem jelenti azt, hogy kirúgom lábam alól az élet nevű sámlit noha már nyakam köré fonták jövőmet. A legegyszerűbb minden gond legmélyén feladni.... De küzdeni sem éri meg mindig, ha egy új kezdet ígérete a jelenlegivel való szakítás. Viszont egy új kezdettel sem fogok tudni megmérettetni, ha az előzőt is feladtam. Szóval a hűség és kitartás valaki és valami mellett egy olyan gesztus, amit csak akkor teszünk ha elköteleződésünk erősebb a velük folytatott dacnál így a harc amelyet vívunk nem önmagunk vagy mások legyőzésén, hanem elfogadásán múlik. A holtak feladata az, hogy segítsék a még élőket és nem az, hogy magukkal rántsák, az élők feladata pedig az, hogy ne adják fel amiért elődeik is megküzdöttek.

Tán tévedtem csak, vihar a lelkemben dúl, nem körülöttem.

Úgy vártalak mint pattanó mag föld alá temetve az új Tavaszt, de eltávoztál mint Naplementében elérhetetlen csillagok ...

Rátaláltam az év legnagyobb emberére, a hónapok decemberére..... jötte oly gyors volt mint az egész év múlta, nem hagyott esélyt, hogy köszönthessem kevesebb búval.... de kedvem annyira azért mégse szegé, elébem a boldog esztendő az új év, belé vetem minden nagy álmom tervem, meg sem állok míg mind célom el nem értem! Öreg de nem vén a December, bölcsebb mint hét én lett volna belőlem, nem csak mert ő a tizenkettedik időben, de az egyetlen kit Január úgy követ, hogy számára óévben viselt terhe ér véget, mind cipelt súlya az évnek December vállára ül, mert csak ő képes viselni az egész évet töretlenül. Gördülnek a naptáron az évek számai, csak ismétlődnek benne napok, hetek, hónapok nevei, egy dologgal mégse számolhat a naptár, hogy ki miként tekinti benne feladatát, feltéve nem csak a vágy erős hanem a tettek is érte, és a siker sem garantált de több az esélye, mint száz kimondott szónak beváltatlan ígérete.

Létem a vétkem, feloldozást pedig majd, halálhírem hoz.

Szikra a fényben, mint sötétben az árnyék, elvész mindkettő. Kezemben fénykép, mesélnek róla arcok, titkokat súgnak. Cipelem most is, levethetetlen terhem, átkozott múltam. "Asszem" ennyi volt, nem fér ki tollamból több, mindent leírtam. Feleslegesek, értelmetlen minden szó, ha nem olvassák. Minek a szavak, hisz felesleges vagyok, még embernek is. Válogathatsz itt, ha eddig sem találtál, még neked valót. Elvarratlan szál, kísért mint lógó kötél, a nyakam körül. Búcsú a hídon, amely összekötötte, egyszer életünk.

Sötétben némán, a fényben már hangosan, mégis egyedül.

Miután benned csalódtak, és te is csalódtál kiben lehetett, már csak a világegyetem juthat menedékedül. Az a közeg mely megszülte még a Földet is - és vizet, megannyi elemi erő - természet anyjaként, miből az ember csak elvehet - de ha ad az nem csak embereké. A világegyetem csodájaként születtem én is, még az engem vérig gyűlölő ellenfeleim is, kik ma talán boldogabbak az én szenvedésemtől - De nem erre szült minket e világ egyetemes nagysággal, becsülni épp többre becsülöm helyem itt magamnál, hogy egyáltalán még lehetek. Talán egyszer bocsánattal bír szertelen fiatalságunk, és nem mérnek életünk végéig azok nyers döntéseivel, talán az értelem is egyetemes - talán még lesz együtt élni kivel. Most csak a csillagokat látom e sötét úton, mely már régóta kísért s csak remény hunyorog e csillagokról, de még látom utam magam előtt. Hogy megtérve a célhoz úgy viseljem a végsőt, hogy volt értelme és nem önzőn egyedül semmiként, de egyenrangú emberként térhetek végső nyugalmamra. Ám hiszem a ...

You let me live but not to prevail an unfeeling heart beats in me, what only drives me in my triumphant journey towards satisfaction, that you shall all be lost in returns.

Különböző Istenekhez imádkozom, remélve egyik meghallja szavaim, mit versek tömege és szüntelen - belső kiáltásom üvölt feléjük. De egy hang arra figyelmeztet, ezek az istenek, maguk körülöttem az emberek: nem érdeklik őket kiáltásom. Nagy a verseny végülis, a legjobbak sem gyengeségeikkel méretnek, itt az idő: felkelni, vagy meghalni mindenhogyan! De várjatok! Ha én egy hazug világ halottja leszek, még lehetek boldog egy igazban! Látjátok végül: Ha legtávolabb vagyok Istentől, már csak közelebb kerülhetek.

Életem után, mik maradnak titkaim, némán gyilkos csend.

Az elmúlásban, a legnagyobb hatalom, a nem lesz többé. Egyedül voltam, ki nem hozott virágot, a családfáján. Zöld minden évben, de sohasem egyformán, a zsenge mező.

A mennybe túl sok, a pokolba túl kevés, Földre száműztek.