Pap Gábor Attila versei

Út a tökéleteshez nem vezet, csak egy gomb és újraindul e gépezet, mi benne mocsok - giccs vagy jó szó érzést takargat - fedez, nem kívánhat mást mint csak azt a gombot mit úgy hívnak: RESET! A gép újraindul, ám mint volt nem lesz, e gomb a reménye annak, hogy e világ még szebb lehet! Kívánni mily erény így boldog új évet, de csak ki tesz annak érzik a siker édes íze. S ez édes ízt keserű szenvedés nem előz? Munkájában ki erős, nem ered sós verejtéke? S gondolod nincs e egyensúlyban vétke s erénye, úgy ez édes íz mint keserűsége? S gondolod, ki csak űl és vágyakozik, több erényre tesz mint az ki dolgozik keményen? Verejték és a siker édes íze, akár a jó és a rossz viszonya, jónak a rossz, rossznak a jó marad örökké iszonya!

Korunk betegének, diagnózisa, hogy élt, gyógyszere a halál.

 Minél nagyobb tőled a csend, annál nagyobb benned a kiáltás.

Mindannyian csalódunk egyszer, az élet nagy csalódása a halál, még az elmúlás is csalódik majd, ha már nem lesz mi felett elmúlnia.....

There are falling stars, they glow for a while, then forever disappear.

A csend megtanít elengedni mindent. Csendben pedig azért vagy mert elengedtek.

A fizika törvényeinek nem tudása nem mentesít annak hatásai alól!

Minden seb mögött, lapul még egy történet, amitől vérzik.

Határtalanul, gondolatában szabad, csak minden ember.

Ha radart építenék, az anyag keresztmetszetén vizsgálnám a világot. S mivel az anyag mindenütt ott van, mindent megismerhetnék. - Mondta Schrödinger macskája mielőtt a hullámfüggvény összeomlott.

Ha legtávolabb vagyok Istentől, már csak közelebb kerülhetek. Ugye figyelsz Anubisz?

  Amíg a halál el nem választ Amíg a halál össze nem köt

Egyedül visz az élet-vonat, látod rohanni a fákat, a madarak repülnek, mégis a levegőben állnak. Veled száguld az idő, ráncot ereszteni mosolyodra, mi soha nem öregszik előttem! Nélkülöz az élet, és egyedül vagy úgy érzed, mert sokan irigységből, a wc-n húznak le. Sárgul már a irigy-fa levele, de mondok valamit: az ősz irigyeidnek köszöntött be! Érzéseid szirmai, mit sem kókadnak, ha van ki gondozza őket, talán örökké kitartanak, talán örökké érdemes lesz, talán a talán is biztos lesz, a halálon innen és odaát! Ha tudnék varázsolni, most eléd ugranék, egy csokor virággal, és meglepnélek vele, majd odasúgnám, te is érsz annyit mint, mindenki más... ...de lehet nekem kicsit többet...

A rólad őrzött, szép emlékek tesznek majd, halhatatlanná.

Ültem magam előtt a konyhában, félig megereszkedett előttem, ki is vagyok a tükörben. Magamé, vagy tán másé, már nem emlékszem - ki is vagyok a tükörben. Néztem de nem láttam, az asztalon megülte mélyét, derült az átlátszóságtól - Egy pohár víz. Szomjam oltja - vágyam nem, ki is vagyok a tükörben.

A fény volt az, amiről nem tudtam, ha volt. S megtudtam, ha nincs. ( Ihletet adott )

- Érdekes látni az emberiség evolúcióját - mondta Jean.  És mindannyian elnémultunk a gondolattól, hogy a majmoktól eredünk és semmivel sem evolválódtunk többre mint egy vírus, mely olyan szupervariánssá fejlődik, hogy végül magával is végez. - Jean! Gondoltál már arra, hogy az emberi, vagy egyáltalán az értelem minden esetben predesztinálja a végzetet? - Kérdezte Lucy. - Nem. De akkor a halál a legértelmesebb mind közül, mert egyúttal a legvégzetesebb is? - A halál örök. Ami halott az örök semmivé lesz. - Gondolod? És mi a helyzet az anyaggal ami utána lesz belőle. "Az anyag nem vész el csak átalakul." - Tudod. - Nem... nem csak átalakul. Energia is felszabadul s azzal az értelme is elvész annak ami előtte volt. Az anyag és energia amivé átalakul már egy alacsonyabb szintű esélyzónába kerül, és soha de soha nem születünk még egyszer annak ami vagy aki előtte voltunk. - Jaj Lucy! Te mindig a szentimentális oldaláról fogod meg a dolgokat. Amivé lettünk emberek és amivé leszünk...

Feltépett sebeken vérzik a tett, mi sosem múlik el az emlékekből, talán én is erre ítéltettem, kevés esély marad szebbé tenni, szebbé a sebet nem lehet kötözni - hegét a fájdalom őrzi kelletlen. Engem a szeretet gyógyított, mára anyám karjai közé, újra összegömbölyödök, s elalszik bennem a tűz, mi már egyszer megszült. Ott, hol a szerelem idézett. Ma csak egy idézet, mi nem tudom mit mond a ma emberének, de nincs bölcsebb elfogadás, mint belehalni a csatába, mit szeretett szívem harcolt, minden szívdobbanással. Ez az életérzés, kísér, kísért, s megöl. A napfény cirógatta fejfán, a dátum és név között, egy-egy mécses gyertyaláng, némán sírja síromra viasz könnyeit. De egy imakönyv sem őrzi érzésem, egy zsoltár se sírja bánatom, melyben nem dalol semelyik fájdalom. Csak halkan fújdogál a szellő, simogatja a mécsesek lángjait, a fényt mulandóságom örök éjében.

Ott vagyok minden estében, meghalni a naplementében, eltűnök mint ki sosem volt, elfelednek mint az esti égboltot. Keserű verseim mind hiába, másom nincs mivel szolgáljak, eddig sem hallott sem ember sem Isten, eztán sem leszek élő itten. De a csend, a halál szava, már nevemen szólítgat, minél némábban megy el mellettem az élet, annál élesebb hívószavának ereje. Húsba vág mint farhátba a bárd, de a bánat szérumától már ez sem fáj. Kiirtott magából a lét mi önmagával boldog, Ki írt ott a toll, mi értem volt szónok. Senki sem látszik a sötétben, se én, se te nem tudtunk egymásról, és elárulom e sötét hatalom az uralom, minden meghalásban. Se élve se holtan nem fényes a sötét, csak az számít amit megvilágít a fény. Ha holttestem látszik csak tisztán - megkapod, vele az érzést is mely addig cserben hagyott.

Kezemben erőtlenül fogom a tollat, már hiába írom, jelentés nélküliek a szavak. Már nem a szó jelent gondot, hanem aki írja őket, s mert épp nem boldog. Nem köpi szemen magát hazug giccsel, cserébe a nagyérdemű sem viccel, emlékét nem őrzi szívesen. Minden elmúlik egyszer, szerelem - siker - karrier, csak a toll marad hozzám őszinte.

Mikor a sötétség pohara rád borul, a bánat vize folyik belőle testeden, megérzed a fájdalom hideg ízét, amit eddig ismertél hirtelen túl kevés lesz. A fájdalom esszenciája mindennél sűrűbb, töményebb és maradandóbb bármely boldogságnál. A remény marad egyetlen egérút, de ha soká teljesül az is elvész a sötétben. Így kerülnek ráncok bőrödre - lelkedre, így öregszik a szívdobbanás és az összes emlék, mi valaha emelte a pulzusszámot - a vágy, melyben a vörös élni akarás keringett - a vér. Most árván süt a nap, langyosan fúj a magány, a felhőkből keserűség csepeg, A tér ahol eddig szerepeltél áll kopáran, már nem játszol a szavakkal - mert nem maradt.

Senki sem vágyik oda, ahonnan nem hiányzik.

Az ösvényen, nem jár senki, csak én lépkedek.

Lombhullatókról Ősz hangú dallamokkal, zenél a levél.

Kevés vagyok már, mint kihűlt kávéban az, oldódó cukor. Mint elfeledett, nyári délután, a kötelesség. Mint a boldogság, az együtt töltött, időkben. Mint a szélcsend, a vihar idején, mely elsöpörné a port. Mint anyám ölelése, a rég múlt fényképeken, amin még ember voltam. Mint a "tedd meg barátom", az erkélykorlát szélénél, ugrásra készen.

Ha a Karrier:Felelősség aránya meghaladja vagy eléri az 1-et onnantól kuka a történet...

Valamit mindig, ha egy korszak véget ér, még magával visz.

Mindent eltemethetsz, mit valaha gyűlöltél, de magadtól nem szabadulsz.

Heves esőben, végzetét  ott kinn várja, már látja a fényt.

Hegedűk kánonban, mindegyik mást játszik, mégis ugyanazt.

Sűrű ködben jársz, félsz az ismeretlentől, mi sosem oszlik fel.

Van az a szint, ami fölött és alatt, szónak ereje nincs. https://www.freevector.com/destiny

Strange clouds above me, lightnings shining through my face, maybe I'm lost in rain.

Örökölt sorsban, a változó értéke, Én vagyok magam.

Csak elmúlsz némán, kaparsz a létrán, és sose érsz fel.

Ha túl negatív vagyok gondold végig: ha a fejfád előtt mérlegre tennék az életedet, a küzdés része volt több, vagy a giccs ?

Miért írjak a szépről? Ami küzdelmes sose szép, ami ingyen van nem elég.

Időtelen az, mi egymással örökké, összetartozik.

Nem vagyok senki, nem tudok semmit, nem érek semmit, nem ismer senki, és nem vonzódom senkihez, mert már e világ számára, rég nem létezem. ( https://www.youtube.com/watch?v=TnCnOCEdIDc )

Ha nem te, majd lesz más! Szólt valakim. - Egy másik valaki pedig szintén a pótolhatóságról mesélt.... S míg a matematikusok bőszen karcolták a számokat a táblára nem vették észre, hogy egyik szám sem egyforma. Hogy is lehet egységet alkotni, egy egységtelen világban? Mintha az embernek levés, egy előre megírt tragédia volna.... - Ha nem te, majd lesz más. Ha nem az emberiség, majd lesz más.

Nem biztos, hogy az a válasz a kérdésedre amit keresel de biztos, hogy azért vagy még életben, hogy megtalálhasd!

Itt ülök bezárva, kőbe - sziklába, az összes atomjaiba, kvarkokba - bozonokba, hadronokba és mezonokba, egy szóval: mindenbe!

Senki nem ad célt, és az enyém már rég nem az, a valaha pillérei élnek csak még, kikben ott nyugszik igaz múltam. Mint elátkozott "horcrux", mindben csak ott élek még boldogan. Kik ha meghalnak velük halok, hisz nem él már majd ki tudná: ember voltam én is.

Ha tudnád mikor, miben fogsz meghalni megtennél-e mindent, hogy ne úgy legyen? Valami ilyesmi lehet a hullámfüggvény összeomlása is a megfigyelés pillanatában.

When I feel Blue, then I see you Black, on a white paper. Forming characters, which says me, farewell. Every kind of these words, teaching me how to forget, you and me. Like Black letters, on a white paper, mean nothing to each other. That was us: words to forget, you and me. The black letters, on this white paper: you and me.

I. Mutass egy varázslatot és kedvelni fognak, mondj egy igazságot és unalmassá válsz. II. Ha már nincs másod csak az igazad, megszűntél győzni a csatában! III. Az igazság és őszinteség a gyenge emberek fegyvere, azoké akiknek nem maradt másuk csak az igazuk. IV. A jó bűvésznek mindig marad 1 trükkje, ami elvarázsolja a közönséget!

  original source of the base image: pixabay

Ablakból nézve, megtört üvegén a fény, mély karcolatok.

Egy szál virággal, emlékezik a tavasz, sírom közepén.

Száraz álmomban, őrült mód kergetem a viharfelhőket.

Ha csak a siker mutatja meg másoknak ki vagy és a kudarcban senki sem nyújt segítséget, akkor az a sok sikeres ember megérdemli egymást! Zárt körű a buli? Nem fér be az ellenpólus, szar lehet egyoldalúan létezni, egy idő után homogén lesz a mihez képest! Ha sikert csak siker ismer el, az olyan mint amikor, a ganéjt szarral hígítják fel. Ellenségeid nem irigyeid lesznek, hanem még titkon adják is alád a lovat, míg el nem hülyülsz benne teljesen. Egy romlott világ sikerei közt lesz elkönyvelve a halálom is… Micsoda megtiszteltetés! Lucifer röhög a markában

- Elnézést Uram! Ön azt állítja nem vagyok senki? -Igen! -Ó hát ez igazán megtisztelő! -Mégis mi ebben a megtisztelő?? -Nos, egy haldokló világ szerint vagyok értéktelen. Ez valójában igen megtisztelő, olyan mint két negatív szám szorzata!

Jártam az égben, keresztül mentem felhőkön, néhol látva, néha vakon bíztam benned, még akkor is kitartottam, ha már minden más figyelmeztetett. Ahogy ritkult a levegő, a magassággal sötétült az ég, egyre inkább arra gondoltam, mennyire egyedül vagyok idefönt. S nem csak az egyedüllét, hanem nagyságom zsugorodott. Miközben fogalmam sem volt, hányan figyelnek fent és lent. Köztük van e vigyázó szeme, a mindenhatónak, vagy bármi másnak mi ellentmond, a Fermi-paradoxonnak. A világegyetem aprón száguldó porszeme, az voltam odafönt, a tolóerő kötelességteljesen, teljesítette a feladatot, mintha tudta volna ő sem hibázhat, amikor felhők fölött jártam.

Van valami ijesztő a sötétben, az ember szeme hirtelen, fantáziája lesz.

Megérzed vétkeid súlyát, mikor találkozunk, de meg nem ismersz már.

Remélem ki engem követ, jobb követe lesz annak, amiért engem megköveztek!

Nem neked szép a virág, hanem a túlélésükért, nem neked édes a méz, hanem a méhek túléléséért! Ami neked szép, az mind a túlélésed, legyen az művészet, vagy egy pohár víz. Elfedni a való borzalmait, vagy csak fennmaradni, s e harcban bevetni mindent, mit ösztön irányít. S eldobni minden racionálist!

Festettem ma egy képet, absztrakt, vagy inkább szürreális, netán realisztikus? Nos, úgy fest egyik sem! Képtelenség egyszerre lenni, fent és lent. De Eljön majd az az idő is, mikor képtelenség lesz a falakon, üresen tátonganak kreatív elmék, megállnak órák és az oly értékes időt, nem mérik majd mihez képest, egyedül csak a Most lesz! Most vagy boldog, Most élsz, Most tudod, hogy csak egyszer, Minden elmúlt és leendő percért, kár a matek úgyse úgy lesz, Ember tervez - Ember végez! Naiv minden hit mely ismeretlent magasztal, elmúlt minden bizonyos melyet ember tapasztalt, a Most egy membrán mely elé sosem látsz tisztán, A múlt a láncod, a jövő az álmod, Most látod amit írok, pedig leírtam már.

Örülök, hogy látó szemed, értő szavakra találhatott, kár, hogy testem él, és benne lelkem halott. Így én nem láthatlak téged, lelked nem nekem virágzott, síromra vetne csak gyökeret, s táplálná kárhozatom. Örülök, hogy értő szavam, látó szemekre találhatott, kár, hogy lelkem él, és kívül testem halott.

Labirintusból, mely kiutat mutatna, már nincs annyi fal.

 

Lelkem könnyű mint az akaratom, fájdalomként rakódik rá az ártalom. De hiába szilárd akarat, ha nincs miben kamatozzon. Így merülök a félelem mélyére, így takarja be fázó testem a kín, így lüktet szívemben a dér, és így fehér előttem minden tél, mely nyarat jelent a boldog emberekben. Hó hull mikor szikrázik a nyár, a víz felszínén karcos jég reped, és lassan elfogy az utolsó lendület, mely még életért könyörög kenyeret, ha alamizsnául köré szegődik a szeretet.

Minden fényt világosnak tudtam. Csak a fájdalom fénye világít feketén.

Tüzet tűzzel! Izzó parázsig égni és égni hagyni.

Legvonzóbb a mélység, ahonnan ha fel akarnának húzni, mind belém esnének.

Minden leírt szóval, másodpercek vesznek a cselekvés oltárán, kit érdekel hogy ezzel gyógyítom elmém, vagy lelkem vérző artériáját kötöm el, ezek csak szavak.... Szavakkal pedig csak kommunikálunk, szájról-szájra... így hagyományos. Kit érdekelnek rímbe öntött alliterációk, netán hasonlatok, egyáltalán a költészet.... irodalmi sebek melyből szavak folynak csak. Különben is nem férfi kezébe való az írói toll, az arra való, hogy kiállítsuk a számlát, kitöltsük a csekkeket, ó vagy már arra se. Csak leírjuk nevünk, ha felbélyegezzük a borítékot. Borítékot, amiben bitek futnak, egyik ip-ről a másikra. Borítékot, miben őseink üzenete rejtőzik. Megsárgult papíron elfolyt tinta szárad, és már nem mond semmit az utókornak. De elvesztegetett minden semmibe rohanás, minden gyorséttermi élvezet, aztán eljátsszuk az őszinte részvétet, ki tudja, talán még érzünk is valamit, hogy a mókuskerék fárasztó... A mókuskerék életünk pergő filmkockái, erre születtünk, ezzé váltunk és ekként halunk. Ez hozza a...

Elmentek egymás mellett, no nem ám te meg én, két élet: enyém s tiéd.

Pár leütött zongorabillentyű, hangja lüktet akár szívem egykor, a szerelmes érzések hevében, de már nem számít semmit sem, a kémia teszi a dolgát, halkan csalódok benned is, a film forog tovább. Francia sanzon dallamokká lépdel, pár leütött zongorabillentyű, már véges életem utolsó hangjegyei, kiolvashatók tekintetemből. Messziről súgja a szél, ki voltam egykor, és ki nem leszek sohasem már. A film forog tovább, francia sanzon dallamokká lépdel, pár leütött zongorabillentyű, ki voltam egykor, és ki nem leszek sohasem már. Csak ha elmegyek innen, odakint lesz aki vár rám. Odakint a sötét magány árnyékában, hol kósza csillagok világítanak, a remény fénysugara is elsötétül, pár leütött zongorabillentyű, a film forog tovább, és messziről súgja a szél, ki nem leszek sohasem már. De volt miért érdemes élni mégis, mi nem lányos hiú ábránd, fehér lovon fehér királyfi, nem csókol álmom erdején, se nő se férfi - ördög se Isten, nincs párja a magánynak, de eljő még az ítélet napja: Hol ezek egymá...

Az egyre nagyobb fájdalom, végül csenddé cseperedik, a szavak végső nyugalmára.

Akire felnéztem, összetört mint omló kőfal, hamis bálvány. Már hiába idézem fel újra, nyomai elporladtak mint a hamvak, egy lángoló eszme maradványai. Így csalódunk mind, hogy újra hitet merítsünk, önnön magunk erejéből. Minden holt eszmét, csak saját sikerünk éleszt fel, mi már kizárólag bennünk él. Légy erős mikor meghalsz, mert egyedül jöttél a világra, a tiédre ott belül.

Nem vágyom már többre, a több sem vágyik rám, magányos hajósként, vitorlázom fel az ég kapuján. Nem épp tárt karokkal, de üvöltő torokkal ordít rám az Isten: Mit vártál? Amit adtál azt kaptál! Valahogy mégsem rebbent tekintetem... Fel-alá járkált és töprengett, milyen büntetéssel sújtson, s ha sújt, azt büntetéssel tegye, vagy karjával segítséget nyújtson. Míg katonáit elzavarta mellőle, szánakozva bámultam ideges testét, mintha ördög bújt volna belé, képtelen volt a döntésre. Példázatokat mormogott, majd felém fordult, és engem vont kérdőre: "Mivel díjaznád magad a helyemben?" A kérdés, mely hozzám szegült, egyértelmű válasszá villámlott, szemem és szám egyszerre nyílt: "Emberként tégy igazságot!" Láttam az arcán a kontinenseket, úgy vándoroltak rajta a ráncok, s tudtam hogy az Isten, képtelen levetni magáról ezt a láncot! Úgy látszott, úgy sütött róla a szégyen, hogy nem tudta milyen emberként a kín, ahogy én sem tudtam, Istenként milyen a hatalom, amivel döntésre...

Ha egytől ered élet és halál, a Teremtő önmagával harcol, s e harcban nem nemesebb, a halál sem az élet!

Az emberi test egy börtön ami bezár a vágyaidba, az élvezeteidbe, a tudományaidba és 5 érzékkel kapcsol össze azzal a világgal amit soha nem ismertél meg!

Leírhatatlan, amit mind érzek belül, csak a csend érti.

Prométheusznak, Kronosz vitt üzenetet, a kín sem örök!

Zafír kék szeme, lelkembe világítja, a történetét.

Mindegy hány szóval írom le, ha sose múlik el, a fájdalom.

Felesleges a szó, felesleges minden jó tett, kiüresedett lelkek járják, adják-veszik a szürkeséget. A szürkeséget mint a kiégett hamu, mely porként tanúsítja, az egykor működő közösséget. Érdekből ápolt barátságok lánca szakad, és még ellenségeink támasza is nagyobb, mint a sejtelmes önáltatás, mert megmutatják a mihez képest, hogy akik mára lettünk, elégedettséggel vagy irigységgel tölt el minket, ha a különbség kiderül. Emígy az egész világon, bírák és mindentudók osztják, darabokra szakítják a népet. Már nem hat meg néma irigység, és nem bánom ha nem kedvelnek, mind tudjuk belül nagyon jól, hogy akire számíthatsz az Te vagy!

A gondolkodó anyagot és energiát nevezzük értelemnek, az anyag és energia együttes - mindenkori végső célját!