Pap Gábor Attila versei

Ide nem mehetek, csak szívből, emlékek mélységes mélyére, hol még hamujában lelhető a szeretet, hol van hitele a hitnek, ereje a közösségnek. Édesanyánk nagy gonddal készült, ő még hitte amit apánk már nem. Nem vetette véka alá ha kalács sült, vagy fortyogott a konyhában a halászlé, értünk, nekünk adta belőle anyai szívét. Családunk bár már annyi felé ahány hópihe, az emlékeinkben rómainál nagyobb birodalom, melyhez minden út elvezet az emlékezetben. Karácsony. Szenteste fenyő illattal, gyermeki őszinteséggel, kíváncsian vártuk. A fenyőfára ékes díszeket aggattunk, és a kedvenc vajkaramellás szaloncukrokat, de az sem szegte örömünket, ha néha, egy-egy zselés jutott édes falatnak, nagyot nevettünk, új esélyt adtunk a holnapnak. Csengőszóra átvonultunk szüleink szobájába, hol egykor a biztonság volt a bizonyosság, első helyen ajándékok előtt a boldogság volt. Örültünk, hogy együtt lehetünk, és csak aztán minden másnak. Gyermekkorom karácsonya a családdal vol...

Eb meg kecske menetel, de kecske ebet nem kedvel, mert kecske ebre megnyekken, nyekkent kecske meg nem kell. Falnak szalad a kakas, nagyra dagad a hasa, dagadt hasa hatalmas, abba falta a magvakat. Kicsi kis csík virít itt, bilit visz Vili pisilni, picit frissít így Vili, hisz mindig illik inni. Félénk régész lévén, mély élmény érzésért, kér még négy érmét, és két csészét. Komoly gondot okozott, hogy okos okolt bolondot, rossz szót mondott sokszor, romlott bohóc volt porondon. Örök börtönt tölt, öt törököt ölt, törött tőrt örökölt, körözött hölgy.

Az ember önmaga legnagyobb fegyvere.

Őt hallod majd a szélben, ő súgja majd álmaid éjjel, őt idézed ha felejtesz, esküddel neki fogadsz örök hűséget! Eszedbe jut majd mikor nem kéne, homokszem lesz a gépezetedben, Ő lesz az időzítő, szíved óraszerkezetében! Gyermekedben ő is újjá születik, ő lesz az ego személyiségében. Őt simogatod minden pofonverésben, ő lesz az indulat a veszekedésben. A szándék mikor magaddal is végzel, és a szenvedés is, mi megmarad ha nem! (felhasznált inspiráció : Link )

Amikor elcsendesülnek a fájdalmak, elhallgatnak a gondolataid, nem kér se enni se inni a száj, nem szomjas-éhes a muszáj. Csak nézel vágyaid ablakán, egybe folyik az álom és valóság. Mint éji lepke a holdfény után, elvágysz, vándorolsz, utazol talán. Nem úti cél a jólét, de a megbecsülés, elfogadás, olyannak amilyennek születtél, nem olyannak mint amilyen más. S ha így nem kellenél senkinek, hát rossz bolygóra teremtettek, oly tágas a világ, mint veszélyes. Ha nem kellettél ittenieknek, majd maga e Föld befogad, sírodban örökké elringat.

Már nem világlik annyit a nap, szürkés-fekete a hétköznap, fehér hóban a lábnyom, feltűnik, elolvad. Várakozásban merül ki a gondolat. Várakozás, advent és karácsony, gondos háztartásban kalács, és pár morzsa üdvösség az asztalon. Az ablakból a pihenő táj köszön, fáradt és mélyen alszik, hol egykor lepkék szállingóztak, most varjak szállnak alá. Hamar esteledik, soká a reggel, dolgozik a kéz, gondol az elme, havazik, ropog a lépések alatt, akár kályhában lángok közt a fa. Decemberben vége az évnek, együtt kergetőznek, az emlékek, lehetőségek. Miből - kinek új ereje ébred.

Telített a szakma, a placc, a világot képekkel helyettesíti, és kitapétázza az internet, ma akkor vagy valaki, ha tömegek tudnak rólad, valami igazán különlegeset. Aztán megöregszel, rád korosodnak a ráncos terhek, nem tudod már magadra vonni, az értékes figyelmet. Lemállik profilodról a siker, mint a túlkent smink, elfelejtenek. Annyi költő írta már, mi hiányzik a világból, nekünk, "mohó" sapienseknek. De mind hiába, ők nem népszerűek. Eljárt felettük minden kor, elnyomta hírüket az újdonság ereje. Ösztönlényként halunk digitális halált. Az analóg világmindenségre húzzuk rá, hashtaggel, hogy #ember, ahelyett, hogy úgy viselkednénk. Mindenki nagyobb és több akar lenni, annál mint amire eredendően hivatott. Istent akarnak játszani! Megteremtik az AI-t, aki majd helyetted, a munkát elvégzi. Dönt, bírál, végrehajt, az emberből az emberség kihalt.

Mélyen alszik, szunnyad a nép, eljár felettük a szabadság, míg kergetik önnön magukat, addig egy hívő ember távozik, végleg ott hagyja a hit templomát. Hazaútján az emlékek kísérik, átszövik háborús gondolatát. Fáradt, és bosszúra szomjas, csalódott léptei halkan kopognak, otthonában már várja a magány. Az égre tekint, megannyi csillagra, épp elég távoliak ahhoz, hogy bátran világítsanak. Hangos üvöltése ez a világűrnek, vajon mi fájdalom, mit így észre venni? S mi kín, mit fényesen sem látni, ily távol került hazájában a hazafi, álmában már a hit temploma lángol. Összedől, összeroskad, mint hitét vesztett ember - holtan.

Eddig a cél lebegett előttem, de csak lebegett, végül valósággá tettem, így aztán, egymagam vagyok. A gyakorlat teszi a mestert, pontosabban, a gyakorlatiasság, ma a szavak helyett, a tettekben van a potenciál. A kimondott szónak? Annak pedig hatalma van. És ha a szó elszállna? Akkor az írás megmarad. Miként ma ehhez mérik, épp oly mindegy, melyikre emlékezünk, a múlttal válnak egyenlővé. Egy erős alappal épített ház, vagy egy erős hitet rendítő írás, mindegy mihez mérik, nem marad el a hatás. Ha nem ismernek el, tehetsz te bármit, egész lényed hiábavaló, legyen mögötte tett, vagy szó!

Füstölgő kéményekből, serényen száll az idő, amott a sütőben, sütik a sütőtököt. Világlik még a nap is, de hideg már a nappal, előkerül a kabát, és a sál, kesztyű, sapka. A még világló napban, meglátogatom a múltat, gyertyát gyújtok a temetőben, hogy lássuk egymást újra. Mindenszentek. - Míg ezen tűnődöm, megvetik vállamon magukat, az első hópelyhek.

Miért kódolták volna belénk az életben maradást, ha volna következő (élet)?

Kezdem úgy gondolni, hogy az erő mint olyan, három alapvető formában lehet jelen: fizikai szellemi kollektív illetve ezen három formák valamilyen kombinációjában. Például beszélhetünk kollektív fizikai erőről, vagy kollektív szellemi erőről is. A lényeg, hogy amikor valakiről azt állítjuk, hogy erős, akkor hat további kérdés merülhet fel ebből adódóan: fizikailag erős? szellemileg erős? fizikailag és szellemileg is erős? valakikkel együtt erős szellemileg? valakikkel együtt erős fizikailag? valakikkel együtt erős fizikailag és szellemileg is? Valamint a kollektív erő jelenléte milyen arányban oszlik meg. A teljes dominancia talán a hatodik eset. Amikor egy közösség kizárólagosan rendelkezik szellemileg és fizikailag is erős létszámmal. Viszont ebben az esetben átértékelem azt a mondást, hogy ép testben ép lélek, mivel az egyén ereje nem csak egyéni szempontoktól függ, hanem attól a közösségtől is amiben felnő, nevelkedik, nevelik. Így mivel a kollektív erő minden e...

Múló őszben szél szalad, kacagva suhan és elszalad, még fénylő napban hullnak, hullnak a színes falevelek. Még nem késő elmondani, elmondani annak kit szeretsz, hogy az amiért élsz, annak ő ad értelmet. Még nem késő a jó szó, kihez szívesen szólnál, még szívesen fogadja, az is ki elhallgatná. És ne felejts integetni, abból az ablakból, mit az elmúlás visz, és a búcsú sinein zakatol! Suhanó szélben a füst, őszi estében a pára, s míg lehunytam a szemem, ráncokat vetett az arcomra. Mondj hát szívből búcsút, mi egyszer volt, már nem lesz, vidd el, kedves Október, de vigyázd őket a feledésben!

Te viszel iskolába, te tanítod meg a búcsút, és te készítesz fel, a nehéz hűvös időkre. Te viszel színt az őszbe, a lombhullatók neked vetkőznek, a kései vágy még benned parázslik, a lenyugvó nyár fénye benned izzik. De aláhull a falevél az ősznek, földre kényszerülnek, mik eddig odafent pompáztak, a feledés bölcsőjébe merülnek. Szeptember, párás és fáradt, lecsendesednek a még izzó vágyak. Kihűl az estével, az ember tovább élteti szívében.

Nem érdekel már semmi, hisz semmi sem érdekes, nincs új már a nap alatt, miért fellángolni érdemes. És gondolná az ember, de kit érdekel már a szó, mikor van már minden úgy is, mi kérés nélkül kapható? Aztán teltek-múltak az évek, ugyanaz a história, tesznek-vesznek - élnek, míg meg nem törik a lélek. És gondolná az ember, de kit érdekel már a szó, mikor van már minden úgy is, mi kérés nélkül kapható? Jönnek-mennek az Én-ek, róluk zeng is az ének, s míg nem murdál mindnek, sírig tolják a flame-et. És gondolná az ember, de kit érdekel már a szó, mikor van már minden úgy is, mi kérés nélkül kapható? Ec-pec lesz majd kampec, mert lesznek túlélők, kiváltságos térbe kerülnek, hódítanak új bolygót. És gondolná az ember, de kit érdekel már a szó, mikor van már minden úgy is, mi kérés nélkül kapható? Hogy túl toltam nem kétes, mea culpa édes, nélkülem az élet, ugyanolyan véges! És gondolná az ember, de kit érdekel már a szó, mikor van már minden ú...

Még járja medrét a folyó, gyűrődnek szikár hegyek, s az emberi büszkeség ormain, még mindenki nyugodtan él. De fúj már a változás szele, ezt érzi mind ki óva int, becsület keresztjét viseli, minden ember ki még legyint. Majd utána csend honol ott, hol ma ifjúság lázad, a művészetet képzik, a lánc is elszakad. S ki eddig fogva volt, szabadságát e szélnek ereszti. Majd utána a számlát, rendezi. If vára hirtelen lesz a nagyvilág. És menekülnél belőle ó bolond! Miközben hová futsz, körbeér, s e tömeg mi idevonzott, most téged tart láncon.

Lehet nem voltam senki, csupán egy a sok közül, ki ma fél a haláltól, és rabja az elmúlásnak. Ha újra kezdhetném, jobban vigyáznék magamra. Az érték bár mulandó, jobb az ha soká tart, hullócsillag esztendőkben, az élet csak egy pillanat. Nekem lehet elég, de másnak elmúló emlék. Az élet mily törékeny, ezt sokáig nem tudtam, aztán elmúlt rá húsz év, és harminc felett, fél-hatvan évesen, megingott a szilaj öntudat. Keserednek a hétköznapok, monotonná válnak a reflexek, és a felgyorsult években, nincs kinek hiányozz, ha családod sincs, még annyira sem vagy. Születésünkkel mindannyian, kaptunk egy esélyt, így vagy úgy rájön az ember, talán minden rajta múlt csak, miként magunk birtokoljuk, csak mi dönthetünk sorsunkról. A lehetőséget mint szabadságot, még megkapjuk kelléknek, és megint csak rajtunk múlik, miként viseljük benne létünket. Miként formál hasznot és valót, közös céllal e tágas öntudat. Az élet felelősség, mindenki akkora terhet visel, ...

Belül a világ nem látszik, ahogy az sem ha szeretek. Az sem ha szeretném, hogy szeressenek, magam rejtekhelye lettem. Ezek pörgő filmkockák, kihullanak a vetítőből. Fiatalon többet láttak kint, mint hol vagyok most, bezártak, s bezártam kapuit, a Nefelejcs utcában, hol az élet nélkülem virágzik. Ezek pörgő filmkockák, kihullanak a vetítőből. De bezár lassan a hit, a bizalom és a jóindulat is, magamat ismerem, benne nem csalódtam. De ha mégis, hát tudom miért. Ezek pörgő filmkockák, kihullanak a vetítőből. És ha a postás hoz levelet, a címet nem találja. Hogy is találhatná? Hisz kihez címezték, már rég nincs meg. Ezek lejárt filmkockák, kihullanak a vetítőből.

Mindig az van, ami még nem volt, s ha van ami volt, hát unalmas ha van. Mutatunk mindig újat, a lejtő fordítva emelkedő, az emelkedő fordítva lejtő, fel is út, le is út - felejtő. Ha fent vagy az unalmas, ha lent vagy az unalmas, ha mindkettő is, unalmas, a szép, a csúf is unalmas. Elfogy az élvezeti érték, végül nem lesz semmi sem új, a cirkusz bezár, a bohóc elnémul, a közönség távozik, már nem tapsol. Kihűlnek a lázas éjszakák, az ember unalmas lesz embernek, hiába lesz még szebb, még jobb, már felkelni is fáj és nehézkes. Kicsoszog a mellékhelyiségbe, s legnagyobb dolga közben, örül, hogy van még dolga, "jaj, azok a régi szép idők".

"Míg a szerencse rád mosolyog, sok lesz a barátod, de ha eged felhős, állasz a viharban magad." Júliusi vihar közeleg, fegyvertelen állok szemben, a természet haragjával. A magam hibáival. Egyszer azt mondták, "S igaz barátaid az esernyőd", lenézek, kezemben valóban akad egy, hát fejem fölé kibontom. Ahogy egyre közelebb érnek, egyre viharosabb tempóban égek, a feszültséggel arányosan, kibontakozik az adrenalin. Jön és végre felébreszt, kizökkent csorba hitemből, mit rám raktak szürke hónapok, indulataim szószólói. Ahogy odafent elrendelték, vagy megvéd barát-esernyőm, vagy végleg ketté hasítanak, elégetnek a villámok. Csupán barát-esernyőmmel, de legalább egy baráttal, ki kiáll értem, és mert barát, fedélt nyújt július viharában.

Ezernyi gond között, egy gondoskodó tekintet. Akár aszályos vidéken az eső, életet ment, és önt a kőszívre. Hűsíti a lázadó lelket, mit a gyűlölet süt, színekkel láthatóvá teszi, mi szürkeségben oly egyforma. Látszik, hol ki ismeretlen még, fényt gyújt sötét élete fölé, egy pillanatra szét néz benne, meglátja háborús életét. Viszonzásul gyanútlan elköszön, csalódástól óvja e tekintélyt, mit parancsként oszt háborgó elméje, egy időre tűzszünetet köt a világgal.

Félhangos akkordok, Félálmos barátok, Félszáraz Merlot, Félédes csókok. Félénk csillag ott, Félig ragyog, Félkész feladatot, Félsikerrel megoldott. Féltve őrzött titkok, Félre ismert világon, Félúton járok, Félek hiába vagyok.

Alig két hete, újra vegetálok, nem jut se szó, se falat a számra. Átgondoltam kinek jó ez, és akadnak páran, hiénái oroszlán gondjaimnak, nevetni várnak, bátran. Mikor szívemhez szegezem, késleltetem a gondolatot, megszólal az életösztön: „az ott mind ők“, mondja. „Valóban ezt akarod?“ Hát úgy. Így törtök életemre. Megálljatok egyszer, még ti estek a gödörbe!

Üres verset írok, egy üres történetet mesél el, üres sorokba vetve üres betűk, üres szavakban mondják el. Üres szememmel olvasom, üres érzésekkel telít, üres mosoly üres arcomon, üres boldogságot nevet. Üres ember, üres figyelemmel, üres művet követ, és nem érti a végén, a legtöbb szó, miért üres.

Kétszer vagy halott, és csupán egyszer élsz! Születésed előtt, és életed után. Kőbe vésett évek közt, egyszer adatott, felsorolhatnánk mi mindent, de csak emlékek maradnak mind. Vajon mettől meddig ember az ember, ízig-vérig, születéstől haláláig? Netán ígéreteitől beváltásukig? Azt hiszem őseitől, leszármazottaiig. Így akár örökké élhetünk-, elődeink után kapunk egy kevés szerepet, Nem kisebbet tőlünk gyermekeink, s így talán sosem halunk meg! Kétszer vagy halott, egyszer élsz. Önmagad e kettő között, azért, hogy el ne véssz! Hű szerelmet ki megigéz, családot ki rád felnéz, s talán még barátokat is-, de lehetőséget csak egyszer. Ha vigyázol rá, örökké élsz!

Ott kopognak majd, és nem hallod meg. Hol a dics nem gőg, a kép sem dísz a falon. A cél nem kitűzött, a tettek nem mezők, az igazság sincs odébb, és áll valaki az ajtónál. Míg öregbít a kor, mész hová visz az ész, és nem hallod a kopogást, mikor odaérsz. Vissza néz rád a hely, minden mi körülvesz ott. Akkor megtudod mit akart, ki hozzád kopogott. Magadra ismersz majd, tudomásul veszed, az ajtón innen hagytad, vagy a túloldalt.

Egy követ szorítok, mint fogam közt a homok, markomban úgy porlik szét. Nem számít manapság más, csak a jó, csak a szép! Ne is gondolj rám soha, csak ha mosolyt csalok, emlékeimmel arcodra, és nem könnyeket görgetek, hanem boldog pillanatokat! Nem számít mi elmúlt, hogy honnan jöttél, kik indítottak útnak, hogy hányszor bőgtél, a lényeg mit célként elértél. Hogy kik asztalán ehettél, kiknek könyvei tanítottak, hogy az áldozat és kitartás, ha fájdalmas kárhozat, akkor a könnyebb utat válaszd! És ami fáj, olykor nehéz, azt levesd magadról, csak azon az úton járj, amit körülvesz az ösvény. Túl késő, ne bánd! - Élj! Majd lesz aki érzi, mit levetsz magadról, s az koldul belőle magának, mit diktál neki a szükség, érzi majd ő is, mi jó, mi szép.

Mindent megkaptam, atyát, édesanyát, tőlük életet, tiszta lappal indulhattam, a lehetőségeknek. De mit adtam-tartottam be ezekből? Hogy ma nem mutathatok többet a semminél. A lehetőségeket úgy daráltam, mint hentesnél a húst szokták. S mikor megettem ebédre, megköszönve elhagytam az asztalt, majd anyám elmosogatta utánam a szennyest. De mit adtam-tartottam be ezekből? Hogy ma nem mutathatok többet a semminél. Mikor kamaszodtam, és láttam az ég nem az űrtől kék, nem értettem mit jelent ha tisztelném, s nem izzítanám alá a vöröslő naplementét, Ma valaki lehetnék... De mit adtam-tartottam be ezekből? Hogy ma nem mutathatok többet a semminél. A gondolat könyvtárában, ma kétségbe zuhanva lapozom, hogyan kell felállni, menni, élni, kiköszörülni a csorbát. Az olvasójegy lejárt... De mit adtam-tartottam be ezekből? Hogy ma nem mutathatok többet a semminél. Mindent megkaptam, mert mindent megadtak nekem, és nem maradt meg belőle a becsületem. Nem maradt meg mi...

Bíbor-könnyek siratnak éneket, félvállról fogják a koporsót. Gyáva ember -e, ki csöndben maradni így bátor? Halkan jár-kel az öntudat, hontalan eresztik a földbe. Dupla fedél alatt húny szemet, felettem a világ, kinek annyi hősi tette, mint ősi múltja - megfeledkezik rólam az emlék, így eresztenek alá a pokolnak. Viharos fellegek gyűlnek fölém, némán mossák el rajtam a port, és míg a végső szó elhangzék fölöttem, zárt kapukkal fogadnak odaát. Kitaszít a Föld, kitaszít a pokol, e két világ is, egymással rokon. Szabad eképp vagyok csak igazán, nem vagyok rabja egyiknek sem, test és tudat nélkül vagyok nem lenni, ott ahol soha nem találnak rám. Fejfám a csillagok, szemfedőm a sötétség, és nem látszom amikor itt világos az ég.

Inkább a semmi, mint a hazug valami. Hiába várom a tavaszt, ha tudom, a Nap, már nem fog többé feljönni. De inkább a sötét tavasz, mint az álombéli napsütés! Inkább a semmi, mintsem újra a hazugságok, az igaz valós üresség, mindig többet enged, mint a hazugsággal itatott, látszatot keltő teljesség. Csak a valóság igaz. Minden más szemfényvesztés. Feltételezhetek szép jövőt, vagy meríthetek a múltból, az egyikkel áltatom magam, a másikkal bizonygatom, de nincs szerepe a valóhoz, mindössze álmodozom. Nem bánkódom amiatt, hogy most tehetetlen nézek, és nincs másom csak a szavak. Hát jobb volna azt hinnem, hogy fekve szuszogva, álmomban a múlttal, majd létező jövő felé tartok? Gyermeki kényszer az alvás, és csupán vigasz az álom. Miben elringat a gondviselés, hogy van még hol aludnom. De inkább ébren vagyok éber, és vad tekintettel figyelek, helyettem nem élhet más, életet.

Nem feledtet a gondolat, mivel mindig rád emlékezek, ha épp nem vagy itt, ha épp nem vagy velem. Gondoskodó szereteted nyomát, mindig megtalálom a szívemben. Felnőttem, megemberesedtem, nevelő gondviseléseddel, értő és gondolkodó lettem. Biztosíték voltál lehetőségeimhez, és kitartóan vállalsz hozzám hűséget, akkor is, ha épp nem érdemlem már meg. A köszönömök ide már kevesek, a tisztelet is éppen hogy elfér, a bizonyító tettek amik igazolnak. Fogadd szeretettel e pár sort, nincs most virágom, az őszinteségem adom ajándékul.

Droidok lettünk, ma gépek rabszolgái. Az információ hatalmában, összetört a tudomány, dirib-darabjaiban hever, nem maradt már csak szó az, hogy ember. Régen a képességek, mint ma az intelligencia, úgy határoztak meg egy embert, ahogy most a digitális profil. A tetteknek súlya volt, nem ára, és az érték nem eszmei, hanem valódi volt. A tudás elméleti lett, nem gyakorlati, "könyvből tanulunk biciklizni", se bringa se kerékpáros, robotokkal lett tele a város. Digitális alma, ablakok és pingvin, mindhárom létezik, de egyik sem valódi! Egy képzeletbeli világ ez, hová ezeken vezet az út, virtuális valóság, hol virtuális érdekek keresnek, virtuális kapcsolatot. Így válunk feleslegessé, így leszünk csak eszközök.

Mit rajzol karcos írószerével, nem szerényen ezrével az élet, sokszor elveszi miért küzdöttem. Kifigurázza szellememből a szépet. Marad mind hiú ábránd, miért élek. És már a rímről is lerí a képlet, csupa e-betű... sosem lesz vége: - C’est La Vie, ez az élet! És légy erős, itt van még egy, addig tart míg számlálható a végtelen, valami ilyesmi amit én is most érzek. Végtelen e-betűs rémek iratnak rímet, egyik sem kérdezi meg tőlem, szabad e? Bár megkérdezném mit vétettem, de nincs rá válasz, ez nem lehet véletlen, íme! Nincs sor mi ne e-re rímelne, rákaptam, és erről már nem jövök le. Hiába gyűlölöm ez határoz most meg. Mint mekegő kecske, mi a réten legel, mekken néhányat míg meg nem nyekken, és meg nem eszik a húsát pörköltnek. És meg nem vetik hátralékával a földet, mi búzát terem, belőle pedig kenyeret sütnek. Kutyából szalonnát, kecskéből kenyeret, mind a földben végzik, egyre megy. Síromig írhatnám az e-betűs rímeket, "látjátok feleim szümtükkel...

Kergetem a kanalat, pörög az. Sürög-forog tartójában, nem leli markom a nyelét a kanálnak. Kergetem a kanalat, pörög az. Pörög az, mint idő életem felett, nem leli markom, mint falat a számat, mivel a kanállal etetném, mint csecsemő mi sírva enni kér. Nem leli markom, hogy éhségem csillapodjon, nem, hogy korogjon csak gyomrom, éhesen mint e kerge öntudat, mi enni kér és kergeti a kanalat. Éhezem. A kanál pörög, Felméri türelmem - életem. Mi már visszafele ketyeg órájában, Így kergetem a kanalat - tartójában!

Könnyezik szemed, mi bánt, szívedig ér, vérzik a lélek belül, könnye arcodra festi térképét. Nem talál bár dobog a szív - hazát! Nincs hajléka benne érzelemnek, ki miatt e könny most térkép, mégse talál többé haza benned! Könnyeid akár az őszi falevelek, melyeket színesre fest az elmúlás, úgy hal meg lelked, mint őrzött titkot követ árulás. Elárultak, mint követ elhajítottak, és mit éreztél értelmetlen akár a csend, mivel ha kérdeznek, semmivel felel, mivel ha kérdeznél, nincs kinek feltedd.

A visszafojtott kimondatlan szavakkal, elmulasztott kifejező tettek, mint vízfelszíni tükörképünk, ránk mereng az esti holdfényben. A mulasztott eszmeiség árnyéka, amely visszavonhatatlan, akár a kimondott szavak hatalma, mivel kihalhat egy ember méltósága. E sötétbe beborít egészen, oly élettelen mint a csend, melyben ha nem látnak, nem hisznek, ha nem hallanak, nem ismernek. Ha nem vagy senki, nem létezel. Az élő holtak ily birodalmában, magányosan szemlélődik a remény. Nincsen ünnepe annak, hogy megszülettél. Hidakat építs világodba, ne burkolózz önzőn határaiba, mert ha elvesznél benne magányosan, a híd elvezet oda hol mások még várnak. A híd garancia szándékaidra, hogy gondoltál másra is, így tettél egy nemes gesztust, mely megmarad mindkét irányban.

Hamvadnak a nappalok, álmosak az éjszakák, felülírt emlékek mellett, várom ez év tavaszát. Lehet e jobb mint volt? Egy dal egy pillanat, és máris társul egy emlék, mi mellett már elhaladtam. Bár marasztal a hangulat, már nem is lényeges mi volt, csak úszok a dallamokkal, így múlik el - homályos folt. Gyerekkor, ifjúság, család, kivirágzott korok váltják egymást. És én csak hallgatom a dallamot, már valamit magam mögött hagyok. Évek, hitek, barátságok, de most súlyos a jelen, dallamos a csend, váratlan a jövő... Felülírják az emlékezetet!

Már emlék talán mi vagyok, lehet csak abban leszek naggyá, "halj meg és nagy leszel"? Az élet megy tovább. Hiába harc, harag, hű ara, letűnt időknek aranykora, légy erős, vagy mondj imát, az élet megy tovább. Tovább érsz ha lassan jársz, tovább élsz, ha célra találsz, ne égesd két végén a gyertyát, az élet megy tovább. Higgy, legfőképp magadban, bízzál is, de ne add el magad, vedd észre értékeid kincstárát, az élet megy tovább. Rövid az, és megismételhetetlen, légy figyelmes és ne hibázz! Veled, de nélküled is, az élet megy tovább.

Érzelmeink fölött veszélyes, ha a szív az úr - mondják, de talán veszélyesebb ha az ész. Felcserélik egymás szerepét. A féltékeny tudat, a bosszú, szövevényes útja a csalódásnak, míg e harcban büszke a dac, az érzések felett ítél - balul. Lángja így alszik ki lassan, rossz fát tesz rá a düh, e kettősség megégeti a fát is, és kialszik vele a tűz. Érzés kifejezője lehet az ész, táplálója a szív, viselője őszinteség, de ezek közé nem fér büszkeség, legfőképp ha az valamit elítél! A harag jó hajtóerő, de a legrosszabb tanácsadó, felülírja a józan észt, és a szívekbe végzetesen belemarkol!

Írom a verseket, magamtól, magamtól. Mert olyan jó írni, magamtól magamtól. De minek a nyelv, magyarnak, világnak, hogyha csak közlünk, magunkban, magunknak? Minek a közösség, hol alkotnak, alkotnak, hogyha mindenki magának, alkotgat, alkotgat? Ja hogy az elismerés, mégis fontos, mégis fontos, Most akkor hogy is vagy te, hasznos, van hasznod?

Mit keresek még az élők közt, nem tudom, miért kárhoztam világra egyáltalán, nem tudom, miért kell szégyenkezzek magam miatt, nem tudom, e "szent" földet miért szennyezi lényem s majd vérem? Oly tágas ez a világ mit keresek itt? Miért tart életben még ki minden mást elvett? Miért szenvedek és szenved miattam más is, mikor már rég tudjuk, hogy értelmetlen? Minek életet adni annak kitől idő előtt elveszik? Minek a felelősség ha megmondják mit tegyek? Minek a szabadság ha megmondják hol lehetek? Minek bármi ha aztán mind elveszik tőlem? Ám míg ezeken tűnődök rájövök a válaszra: bohócnak születtem mások szórakoztatására. Jót nevetnek rajtam kárörvendve, és istenük igéjével ütik koporsómba az utolsó szeget.

Akik túl látnak a világon, nekik nem lesz feledhető, emlékezni fognak majd, arra amit feláldoztak magukból. Ma máshoz mérik a mérhetőt, a máséhoz képest szebb a más, Nekem úgy barátom a barát, és úgy temetett ki elárult... ... ahogy a szél szít vihart, ahogy a víz fullaszt segélykérő szót, ahogy a sötét magába zár, és ahogy a fényesség vakít el magától. Nem vetettem templomban hívőt, hisz tudom milyen letérdelni valami előtt, tudom azt is, ki nevetve játszik Istent, arra visszahatnak elemi erők. Utam végén visszatekintek, azokra nézek vissza, kik elkísértek. Azoknak tartozom akik igazán segítettek, és nem felejtem, kik végig szívemben éltek! De mind ki árulóként lett naggyá, s most színjátéka istenségének, tudjátok ahogy bárki az igazság pillanatában, úgy fogtok ti is magatokkal szembenézni! Hiába szaladnak papért, hogy feloldozzon, a múlt sebein vérző tettek nem múlnak el. A tudat melybe másokat bebörtönöztök, titeket épp úgy öl majd meg. Akár van Is...