Pap Gábor Attila versei

Képzelj el egy világot, amiben minden lehetséges, de neked nem adnak belőle. Örülj, hogy élsz és élhettél, cserébe végig nézheted, ahogy rád ég majd a bölcsőd, a bolygó mit úgy hívtak Föld. Örülj, hogy nincs más bajod, örülj, mert vannak nálad szenvedőbbek, és ha megvetik cselekedeteid, vagy annak hiányát, jusson eszedbe: Bárhová élnek túl téged, nem lesz különb elődeiknél. Mert az ember nem bújhat ki bőréből, előbb változik meg minden állandó, mint az ember gyarlósága, s győztesként egy példányban, szakíthatja át célszalagját, a szingularitásnak, magányos siker és öröm. Mindezek csak szavak persze, csak úgy mint az összes többi, nem érnek semmit, csak azoknak akik értik. Akik tagadnak mert számukra, igaz amit átélnek, ők beérték ennyivel e veszteséget!

 

Feltetted valaha magadnak azt a kérdést: Miért félsz a haláltól? - Ugye tudod, hogy kegyetlenül eljön egyszer? De vajon tudod e, hogy amiért félsz az annak az oka, hogy emberként odaát semmi leszel. És a valami fél a semmivé válástól, ezért arra törekszik, hogy mindig valami maradjon. De emberként egyszer vagy ember.... akár úgy cselekszel, akár nem.... valamint a halál folyamata cseppet sem mentes a fájdalomtól. Nem emlékszünk mennyire fájt a születés, arra sem fogunk mennyire fájt a halál. Végül is ha már fáj annyira, hogy ne sírj.... akkor meghalni csak egy mozdulat lesz.... Inspirációul szolgált .

Amikor nincs tovább, csak egy cél marad, elmúlni méltósággal.

Meghalsz ha nem élsz, s ha élsz is meghalsz, itt küzdeni kevés, tenni kell már a megfelelőt. Ne mondd, hogy nem tudod, hisz régóta nyomaszt, belül érzed a kínt, mi kint is leépít. Mert ha túl késő lesz, pillanatképpé merednek, végleg fekete-fehérré, fakulnak az emberek!

Ha csak 5 érzékkel tapasztalsz, mondd hogy vagy emberként hiteles? Honnan tudod mi való, mi illúzió, s döntésed egyáltalán helyes?

Dőre lepedőre fektetve, álomba libegtetve, tettetve lélegzik. S még visszatartva - arcát eltakarta, hogy ezt nem akarta. De már hiába epedezik, a szívfal repedezik, a vér kívül bekebelezi. Léte kifosztott kincs, kezében egy szál női tincs, már aki szeretné - nincs.

  image source: pixabay

Amikor a szerelem, rossz vonatra száll, de már nem vágysz utána. Amikor az érzés, rossz szívekbe száll, de már nem dobogtat meg. Amikor a racionalitás, rossz elmékbe száll, de már nem győznek meg. Akkor szereted meg a magányt, akkor érzed szíved csak érted dobog, akkor fogod fel nincs kiért feladd!

A kín hírnökei, csenddel kiáltanak, hallhatatlanok!

Az út, amely nem vezet sehová, arról fel kell szállni!

Érteni a szavak közt, olvasni a sorok közt, látni a láthatatlant.

Ámor nyila saját seggébe csapott! Nehezen fogadta el, hogy nyila nem nyíl volt hanem …. De már megszerette azt is….

Nem tudok nagyon mit írni, így hát szűkösen teszem…. Elpilledtem mint a harmat a  reggeli napfényben… s most tovaszállnak elképzeléseim, hogy nagyot álmodjak az új évben…. És még írhatnék szépet, hogy a fű zöld, és az égben kékek a színek…. És minden szívhez szóló szónak őszinte szószólója az ének… De már elfáradtam költőnek, ki senkit nem érdekel…. S repüljön a pacsirta, s daloljon másnak más dalt a szívébe! Hirdesse igazát a szavaknak hol hallgatnak rá! S felejtsen el örökre ki csak tudni akart, ismerni nem! Daloljon neki pacsirta, dalolja virágosra a májust, mert a tavasz már nem az én évszakom. Szívembe örök nyár költözik, vár a strand üdítő pezsgése… Még akkor is jobban érzem magam benne, ha mindezt csak nézem… És fürdőnadrágban sörrel a kezemben várom amíg egyszer csak rám köszön a: VÉGE!

Átölel, mint semmit a minden, a csend.

Meghalni volna jó, végső feloldozás, csak ne fájna oly nagyon. Kétértékű az élet: Vagy nyersz vagy vesztesz. S ma kérdeznéd miért, a válasz egy néma holnap, üres lehetőségekkel. S az virrad majd másért, mert felejthető lettél, amit letettél az asztalra, romlott javak... Ne légy vak... lásd be ennyi vagy. Pazar hazugság, rád szót se pazarolnak! Hogy ide is betévedtél, csak az évszak köszön rád, az örök TÉL! Fel se tűnik ha eltűntél! A tél amin nem nevettél, szolgalelkűen cselekedtél, s a tavasz mi majd rügyet fakaszt, sírod virágát növeszti koporsódra. A hazug május majd, mást csábít magához, és mást rejt a szívekbe, mint az igaz szerelem. Minden mi igaz holt, hazudj hogy túlélj, bábszínház a világ, ahogy fütyülnek úgy lépsz. És lesznek új rabszolgák, és vesznek új eszmélők, és lesznek új háborúk, és vesznek új jövendők!

Otthon várnak, míg itt kalandozok, az élők közt, addig egy szebb asztalt, díszítenek érkezésemre. Újra befogad mi kilökött, vissza örökké, kik szerettek, azok közé, s itt soha többé! A kihúnyt csillag, láthatatlan innen, így fénylettem hiába, s így gyújtanak újat, az asztalra amit díszítenek. Már csak nekem, csak gyertyalángnak. Megvendégelnek, megvetik alvó helyem is, hol már nem kell álmodnom. S a gyertya, mi aprón ragyogja, egykori fényem, azok közt lobog, kik csillaggá gyújtottak. S mikor ott hagyom, ez asztalt, e láng is kihúny, nyugovóra hajtom fejem, otthon vagyok.

Semmi sem fest úgy fájdalmat, ahogy a vér teszi, semmi sem mutat úgy bánatot ahogy a szem teszi, semmi sem határozottabb mint az öngyilkos mozdulat, semmi sem végzetesebb mint valakit eltemetni magunkban.

Még hozhat olyat a sors, hogy megérje megvárni életed utolsó pillanatáig is.

Senki nem ér annyit, hogy többszörös erővel bizonygassuk számára azt, ami részéről egyszeres erővel bizonyítható!

Ha valakit a szar ringat álomra, ne ébreszd fel virágillattal!

A fizikában nincs két ugyanolyan, míg a matematikában avagy az emberi eszmeiségben tudunk egyenlőségjelet rakni két érték közé. Mutass fizikai valónkban két ugyanolyat, ne hasonlót! Attól mert nem vallunk ugyanolyan eszméket, még nem vagyunk bűnösök!

A tömeg lehúz, a cselekvés felemel, szárnyad mozdul!

Amikor a hangok már elszólnak füled mellett, a zene csak zaj és a szó elvész a szavakkal, a levegőt is csak a szükség veszi helyetted. Amikor mindegy lesz már a mindegy is, a szükség se szükséges, mert nem szeret már senki. Akkor a felesleges is felesleges lesz, az értelmetlen is értelmetlen lesz, csak a semmi marad egészen.

Az elbúslakodott évek alatt görnyed testem, rajta vétkeim terhe, és nem nyit több ajtót rám az esély, vár az út végén az utolsó ugrás: az erkély.

Túl az Oort-felhőn, a mély-űr sötétjén, végtelen magány.

Még fagyos vákuum fagyasztja a földet, még sötét árnyak vetülnek reá, lassan tovább lendül ami fordul, és csillag fénye olvasztja fel. Tán eddig ez árnyak sötétben világlottak, s a fényben a mennybe égnek el, tán eddig céltalannak tűnt, már tudjuk minden életért lehel. És még csüngnek fagyott poron, kondenz párakristályok, a holnap mindig egy új reggellel indul, és a reggelben rejlő lehetőség mindig új. Keringnek, eltávolodnak bolygók a sötétben, minden ívük alatt több a fekete uralom, minden periódusban látják a csillagot, mi fényében fürdeti e gravitáció rabjait.

Csak azt nem tudjuk feltörni, amiről nincsenek ismereteink, ami nem ismétli önmagát.                         π ( Inspirációul szolgált: Link )

Reggel, amikor felkelsz, új esély.

Gondolkodj úgy, ahogy még sose gondoltál, cselekedj úgy, ahogy még sose cselekedtél, és úgy fogsz érteni, ahogyan még sose értettél.

Ringj - lengj, kicsiny öntudat, illúziók bölcsőjében!

Nem hiszed - tudom, mennyire távol vagy, a valóságtól.

Ó emlékezet! Vétkes emlékezet, miért lettem mára torz emlékké, miért? - Hogy csupán csak élek? S ha múlnék lelkekben nem múlok, csak az elmék felejtik mi emlék, hozzád szólok halld nagy Léthé: Bátor vagyok felejteni minden hazug emléket! Szabadíts meg mindegyiktől - melyben azt hitették velem én is ember vagyok. Mert nem vagyok már ember, Pokollá lett világunkban sötét démonként kísértek, rettegnek attól mi lesz, ha egyszer felébredek. Fellázadok és bosszút állok. Bosszút mely megszült, és bosszút mely eltemet: vagy az öröklétbe, vagy az örök elmúlásba! Felejtés és kétség, titkok és megtévesztés fegyveretek, így hát a mindenségre bízom felébredek e valaha, igaz e mindenség, vagy hazugabb mint a bosszúm volna!

Mondd mivé levél, ha elvetél emléked, miként maradsz nélkülem, s miért dobogna tova szíved? Milyen kitartás az elvetélt barát, kit lecserélhetsz bárkire, bizalma nem marad tettednek, senkinek utána ... Vetélsz -e el? S ha barátodként engem vetélsz, mondd ki bízna benned örök kitartásul? Hisz mást is ugyanígy elengednél ...

Elfelejtelek, ahogy az eső vegyül, az óceánnal.

 Az előrehaladás törvénye, hogy nem rágódunk tovább a múlton.

Mások az alvilággal azonosítják, én úgy hívom: A valóság. Nem álmodik itt mást senki mint rémeket, s nem alszik soká senki velük, mert mind ébren élik meg. Így élnek benne és így halnak bele, tudva-tudatlanul a valóra kárhoztatva. De van itt egy másik réteg is, hol fent minden szebb és világosabb, hol nem a felhők fölött süt csak a Nap. Itt járnak esküt tenni boldog párok, mik felett a hullócsillagok jelzik: útjuk ha igaz is csak röviden fényes, mert minden mi valaha fent volt, az később mindenhogy lent ér véget. Két világ egymással párhuzamban, két létforma mi elkülöníti egymástól ez embert. Fent és Lent - mindben jártunk egyszer. De ki egyikben ragadt csak, annak örök kísértésként ott marad a másik: Hogy sosem ismerte meg a világot!

Lassan fordul a Föld, vele születik - múlik mi rajta él, sosem áll meg az idő, állandó változás, felhők képződnek, eső esik, felszárad, és minden kezdődik elölről. Akár gyerekkori könnyeim esés után, már felszáradt mögöttem a múlt is, még eshet talán. Még könnyeim is csordulhatnak, fognak is aztán. Ma fent, holnap lent, lassan lecsukódik a szemem, s álmodok még millió éveket.

- Miért engedtél el? - Miért hagytál el? Sakk matt.

Kiégett belőlem a szerelem, a vágy összeroskadt, fehér törpe. Súlyos, akár az érzések, egymás alatt. Elvette jelenem, jövőmmé lett, a múlt. Ott rohansz, utánad szólnék, de menekülsz. Indulat, akár a vonat, nem áll meg. Zsebkendőbe zárt könnyek, messziről integetnek, Isten veled!

A szépnek hitt emlékek felfedik magukat, lassan kiébredek a fájdalom mámorából, ezek a sebek sosem gyógyulnak addig, amíg fals emlékek mondják meg ki vagyok! Így múltok el bennem mind utálóim, kik a jelenbe menekültök, és a szerencse alamizsnáján koldultok jövőt. Én már leróttam vezeklésem bűneim előtt, mit vétettem, hogy ezt kaptam nem tudom. Annyian szaladnak sorsuk elől - után, és én csak nézni kaptam jegyet e színdarabra, mit úgy hívnak Élet! Hát tapsolok egy - egy felvonás után... egyedül - nyitva a Globe Színház! Mesterműnek kevés, szappanoperának túl sok, rendületlenül minden felvonás után tapsolok, nektek a taps, nekem a büntetés, egyedül a Globe Színházban, az Élet színdarabját nézem, eljátsszák szerepüket szerencse-koldusok, várják de én már távozom - a vastapsot!

There are no order, in chaos, only laws. --- Nincs rend, a káoszban, csak törvények.

Mennyi kombinációnak kellett teljesülnie, és mennyi függés együttállása kellett, hogy létre jöjj? Az, hogy élsz fel sem fogod talán, mindaddig amíg elég közel nem ér hozzád, a halál. Kecses keringőt jártok talán az éjben, ám a reggel már nem biztos itt ébred, veled. Ha van kivel együtt becsüld meg egymásét, megízlelheted a szabadságot, ami vele jár. Majd ha itt az idő és nem kapsz több esélyt, büszkén kínálhasd át magad úgy mint aki élt, tálcán. És az átvételkor irigységet kelts - ki elvisz, lássa szemedben a teljességet mit úgy hívnak: boldogság!

Aki nem élte e nyarat, annak tél lesz, minden további.

A titkok titkok, a TikTok TikTok, a bomba meg tik-tak.

Hibáimért a felejtés a büntetés.

A kiszolgáltatottság állapota vonzza a halál gondolatát. Ha túl sokáig vagy kiszolgáltatott az életben épp úgy függsz ettől a gondolattól mint bármitől amitől eddig. Szabadságod akkor van, ha nincs függésed.... de függsz a levegőtől, függsz a környezetedtől, függsz mindentől amiből vagy. A kiszolgáltatottság számtalan formája létezik. Miért kéne szégyellnem a sajátom?

Tudlak de nem ismerlek, egyszer mindenképp tiéd leszek, minden mi valaha élt.

Boldogságod fontosabb, mint tulajdonod, menj találd meg! Elengedtelek, mint viharos felhők, az eső könnyeit: Szomorúan, haragosan, hiányoddal. Távolodom, kisüt utánam a Nap, felszáradnak a könnyek. Mosolyogj ha tudsz, felejts ha mersz, ó lelkiismeret! Ha őszinteségem bántó, élj hazug álmokban, hol hiába vallasz igazat!

Egy világot látok, elhagyatott kísérteties és lepusztult, emberek menekülnek. Az emberek nem egymás elől menekülnek, valami nem stimmel, olyan furcsa az ég... Egy töltés mellett lépkedek, nem jár semmi a síneken, a jelzőlámpák tiltószínben. Mi történik? Hol van mindenki? Valamitől félnek? Hirtelen zajt hallok egy árnyék, majd eltűnik, hangrobbanás a távolban. Egy fa mögé bújok a bozótosban, várok és figyelek, olyan ismerős mégis ez a hely. Már jártam itt, már azt is sejtem mi történik, azt is - részint az én döntésem miatt. Ha jól emlékszem valakit meg kell itt várnom, az őrtoronyba a váltást a töltés mellett, valakit aki fontos, hogy itt legyen. Nem jön és én félek. Tudom mi történik, azt is tudom, hogy láthatatlanok, bárhol és bármikor ott lehetnek. Olvasnak a fejemben, tudják mire készülök, és tudják... mindenemet. Jön! Most kell észnél lennem! Zavart gondolatokkal próbálok védekezni, arra figyelni amiről terelni kell a gondolataimat. Eddig sosem sikerült, az árnyak egyre zajosabbak...

Te hogy írnád le? Szavakkal - ami boldoggá tesz, írnád -e egyáltalán? Vagy csak megélnéd, őriznéd mint fénykép a pillanatot, amit csak te látsz? Vagy leírnád, mert volna rá tehetséged, s a fénykép mit vele kirajzolnak elmék, mindben megörökíted? Lám én eddig azt hittem, elég a boldogságot megélni, mi csak a mienk! Ám a boldogság ezer íze a pillanatnak, mi ugyan egyként marad emlék, de számtalan árnyalata van. Írva is - tartva is boldog az emlék, a pillanat mely eleven és örök, írva elmeséli - tartva csak neked marad.

Kimaxolva, kipörgetve, a vágyak kiégetve. Gyáróriások füstjében lebeg a cél: minél előbb - minél többet élni még, mert közeleg a vég. Mindenki útja a sajátja, hiába keresztezi másét, csak az övét látja. Egyetlen cél, bármi áron, a túlélés. Zsákutca idő, egyirányú, nincs visszaút. Tudott bűnökkel, tudatlan tettekkel, halunk ki.

Ha mindünkből kettő van, egy párhuzamos világban, és ha egymás inverzei vagyunk, én ma gazdag és boldog ember vagyok, odaát... Mind mi itt torz kín, az ott idilli mámor, ami itt Robin Hood nyila, ott pezsgős pohár és egy eskü, mely két életet köt össze. De ami ott siker, azért itteni valóm megfizet, a fizika alapvetése: minden megtérül, minden összefügg. Ami itt hit, ott bizonyosság, ami ott elkerült bánat, azt én itt mind megélem, de legyen inkább így: Legalább egyikünk boldog legyen!

A távolság amit szemedben látok, elnémítja szívem érted dobbantott vonzalmát, a mélység elvonzza tekinteted valómról, visszaröpít saját univerzumodba, lelked üres tükörként rejti lényegem, hiába nézel már nem látod magam benned. Körülveszlek hát mint világmindenség, magamban minden létező sötét erővel, s addig óvlak benne téged, mikor már nem találod világodban, bennem újra megtaláld hiányzó darabjaid, mi nélkül nem lennél és én sem volnék érted.

Feléd indultam a szükség idején, bízni majd megóvsz e hideg világtól, s míg benned kutattam a célom, hideg bensőd útjain eltévedtem. Kerestem érzéseid kapuját, de úgy bezártad, úgy elrejtetted, végül sosem találtam rád. Aztán rájöttem a hideg világ, mitől óvnám magam, benned is épp úgy rejti az érzést, félelmed nagyobb mint az enyém. A szükség benned épp akkora mint bennem. Fagyos kapuk mögé zártuk a bizalmunkat, elrejtve minden csalódás elől, mégis a csalódás zárta lakatra - mindkettőt.

Két módon szenvedhetsz vereséget: -legyőznek, -feladod. Előbbinél még elmondhatod a végén őszintén, hogy de minden tőled telhetőt megtettél. Utóbbinál viszont megvontad magadtól a győzelmet és azt is, hogy ezt elmondhasd a végén.

Rég nem látok már csak viharfelhőket, résein átdideregnek a napsugarak, remény és harag furcsa harca ez, nem tudom mikor hoz békét a jövő, egyszer egyiknek és másiknak is vége lesz. Még tombol a vihar odakint, még világítanak reménysugarak közte, a világ állandóan változik, néha felépít, másszor darabokra tör össze. Számtalanszor kezdtem elölről, számtalanszor csapott széjjel, eddig mindig összeragasztottam, lényem darabjait valamivé, amivel aztán tovább éltem. Minden egyes darab mássá illett össze, mintha nem volnék elég jó sehogy, és most írnom kell valami szépet - nem tudom mikor hoz békét a jövő, egyszer egyiknek és másiknak is vége lesz.

Az ember csak árnyéka lesz a tudomány szobrának amelyet oly sok évtizeden át épített. Megfejtette a megfejthetetlent és munkájára míg a hiszékenyek rácsodálkoznak, addig egy új háború veti meg magát a jövő küszöbén. Kopognak! Nem hallod?

Mindig lesznek akiknek sose leszel elég jó, nekik mindegy jó vagy e egyébként vagy rossz, utálni fognak tiszta szívükből, vagy legalábbis letojnak nagy ívből. Mindig voltak radar szint alatt akik: sunnyogva csendben kivárták mi lesz, hang nélkül követtek figyelemmel, titkon drukkoltak, vagy a pokolra kívántak. De mindig vannak akikre számíthatsz, valós időben nyújtanak támaszt, legyen akár otthon akár a munkahelyed, ami megvan csak az hajt előre.

Már nem keresed a szavakat, Már nem hoz lázba az akarat, Már nem létezik szó arra amit érzel, Már nem bírod soká amit elviselsz. Már nem értesz egyet senkivel, Már nem nézel ki az ablakon, Már nem sétálsz rikító napfényben, Már nem kérsz és nem hiszel. Már nem akarsz tetszeni másnak, Már nem haladsz az úton amin mások járnak, Már nem teszel fel több kérdést, Már nem vársz több választ. Már nem érdekelnek mások, Már nem érdekelsz másokat, Már nem alkotsz hasznosat, Már nem érsz semmit. Már nem bánod egyik vétked sem, Már nem riaszt meg sem ember sem Isten, Már nem félsz szembenézni a tükörrel, Már nem látod magad mert már nincsen.

  ( ezt hallgattam közben )

Sosem akartam más életét kiszínezni, bár tettem volna így, helyette kiszínezték az enyémet, feketére festették….

Nem hívja randevúra a születés a halált... ...vagy épp akkor jegyezték el egymást? Megesküdtek: szép életed záloga a küzdés lesz.

Holt ág mi nem növeszt több virágot, holtág mi nem folyat vizet tovább, hol tág a szűkében fogott elmúlás. ( Közben ezt hallgattam. )

Kiültem a domb szélére, megnézni a lenyugvó Napot, kedvesen fújta arcomra, a szél a lágy mezei illatot. Megpihenni nyugszik az ember és csillag, a bolygó és minden mi él ezen a féltekén, sebesen viharzanak át emlékeim, a még hunyorgó napsugarak lágy ölén. Este van. Hol ilyenkor meleg vacsora gőzölög, édesanya ültet asztalhoz minden éhes gyerkőcöt. Máshol tüzes vasak égnek kohókban, kovácsok gondos kezei alatt pereg a munka hangosan. Mind e lenyugvó Nap fényében teszik az élet legjavát, miként a bort töltik - úgy vetik itt a búzát, miként a kenyeret sütik, úgy gondozzák a szőlő ágát, és a termést, a siker gyümölcsét együtt aratják. Elköszönnek az utolsó esti fénysugarak, nyugodni szállnak vele bogarak, madarak, csak én ülök itt még a domb szélén, hogy még millió napot láthassak az érkező éjszaka egén.

Büntetésem lassan elveszi az utolsó képességem is, hogy kiüzenek a kínból – mert volt mivel – volt mit – eddig. Akkora a közöny és az érdektelenség, hogyha súlyként mérnénk, fekete lyukká roskatná a lelket, miben eddig a szeretet csillaga fűtött legbelül. Elveszi az eszemet! A tudat nem hasad tovább mert nem lesz mivé. Felemésztik az egymástól elszakadó gondolat - párok, a végakarat akár a Hawking - sugárzás, elpárologtatja elmém minden részét, mi lényem egésze. Oly páratlanul pusztulok ki e világból, mint a legnagyobb prímszám mit valaha törni próbáltak, mi e törésben csak önmagával és eggyel osztozhat. Beáll a rend, a végeláthatatlan magány, s a világ végre újra önmaga lesz, a létezőbe vezeti a nincs fogalmát.

Sometimes fear is the only correct answer in uncertainity, sometimes we let to run away those who we loved, sometimes what we did is return in other ways. Everything connected to each other in different interactions, everything changing without stop to transform, everything exists but isn’t at the same time. Energy is not disappear – only transform, Energy keeps the world unbalanced, Energy is the answer to your question. What is energy? What related to self-organising? What is the answer to want to living? How would you write it to formulas? How would you prove the existence of nothing? What is the goal of the program what a DNA stores for execution? Are we only biological machines? Are we condemned to eternal questions? Are we all in the prison of the only five senses?

Legnehezebb a nélkül, súlyos a nincs. Amikor rágondolok, egy őszinte és tiszta világ köszön rám, kik már nincsenek velem... nem mondják - szeretlek, nem ölelnek át, ott vannak ahova elvágyom, amikor innen elvágyom: odaát. Falat emelt közénk a halál, az elmúlás, de élni adtak életet, folytatni amit ránk bíztak, és ez életben csak egyet tehetünk: sose adjuk fel! ( Közben ezt hallgattam .)

És én néztem a szálkereszteket, a segédvonalak közt megláttam fejed, bátran hátra néztél, és láttad, hogy célba vettelek. A tűzparancsról magam rendelkeztem, megvártam amíg eldöntötted, gyáván elmenekülsz, vagy olyat teszel, amit mindnyájan megbánunk. Végül rád állítottam az irányzékot, visszatartottam a levegőt, és útjára küldtem a döntésemet: mindnyájan felelősséggel tartozunk a tetteinkért! Ez a mondat egy régi tényt igazol: A megtérülések törvényét, mely ugyanabból a forrásból ered, mint a vadász és vad amelyet űzött.

Az éberség annak a jele, hogy te irányítod életed, még mindened megvan, bármit megvalósíthatsz, ha van hozzá elég merszed. Az álom annak a jele, hogyha nem is vagy ébren, de még nem haltál meg. Esélyed van arra, hogy kinyíljon szemed. A fájdalom annak a jele, hogyha nem is vagy boldog, de még mindig élsz. Esélyed van arra, hogy változtass. Halálhíred annak a jele, hogy eddig ért a takaród, emlékké leszel ha ismertek. Esélyed van arra, hogy szépnek őrizzék. A kín viszont annak a jele, hogy se holtan se élve nem kellesz, ugyan még élsz, Esélyed is van, csak nem tudni mire.

Hazudhatsz bármit, tagadhatsz bárhogy, a múlt írásvédett!

Érzem a nyomást, mikor front közeledik, látom miként válik viharrá, a napsütötte égbolt. Hallom az üvöltő szelet, amint szám közé fújja a felperzselt föld apró szemcséit, keserű íze akár a halálos méreg. A levegő illata sűrű - párás és nehezen átlátható, ahogy tükörképem torzul, a felnőtté válás szemein át.

Már elmúlik körülöttem minden, a talaj kiszárad, a mosoly megfakul arcodon, pár kép a falon - asztalon, a múlt újra jelen lesz, ki csak magához jutott közel, attól a társas élet búcsút vesz. Haladnunk kell szerteszét, a mozgás az élet, én vágyaimmal mozgok, keringek emlékeid körül, mint magányos csillag mellett, az egyetlen bolygó, mi életet ringat. És leszünk mik voltunk, por, hamu, gyémánt. Mert mennünk kell az ösztöneink után, akkor is ha nincs értelme - ha fáj, mikor majd vége lesz itt, az elhagyott életem, megveti hamvait egy új világ kezdetén.

Nem jutott még senkinek kizárólag, az élet mérge, hogy jut rossz a jóra, és jó a rosszra. De ne gondold! Mind hibázunk, amikor döntened kell egy feled elmúlik, ha választanod kell, hát válaszd a jobbat! Intsd búcsúnak veszett csaták tépett zászlait, mi alatt véres küzdelmek száradnak a forró földeken, csak a skorpió mérge oldja fel róla bűneinket. Ne bánd! Mind a szépért tetszünk, amikor esélyt kapsz a továbbra és útnak indulsz, ha választanod kell, hát válaszd a jobbat! És a mennyek kapujába amikor érsz majd, mert felkísér a halál, és a pokolba taszít majd ki ott talál, De lesz ki inkább vissza marasztal, emelt fővel távozz, és ha választanod kell, hát válaszd a jobbat! Majd amikor hiányod nagyobb zavart kelt, és nem lesz ki rendet tegyen a bajban, ha csak egy hang nem száll a zajjal, mi visszahívna - elszólít, magára talál a világ és ha visszavárna, ha választanod kell, hát válaszd a jobbat!

Hull a hó - beleolvad a vízbe, a vízbe miben minden rész lelkem egésze, s ha rezdül lelkem egy óceánná rezdül, hol jégként rian ott a hajó elmerül, hol vízként vet hullámot, letörli a bűnt a felszínről. A jóért hullámzom, ingatag lelkem viharverte, nyugodni a vétek nem engedte, örök viszály, hogy élni muszáj, jó és rossz közt ring lelkem, de tisztán teszi, a zavaros békévé ülepedjen!

Járom az utad találkozzunk egyszer, belebújok a cipődbe tudjam mit lépsz, sorra veszem lépteid lábad miként veszi, meg sem állok lelkedig érezni amit érzel, szíveden át tudjam miként szeretsz, végül szemeiden kilátni világodra, kilépve belőled azt mondhassam: ismerlek!

 Az embernek nincs természetes ellensége, csak önmaga.

n+1 vers a semmiért, senkitől a senkiért. Senkiért ki nem jött el, semmiért senki nem megy el! Több kell már mint n+1, de nem versből - mindenből, nekem csak ez jutott, n+1 szó mi ki-irt-ott. Felforrt és kifutott, kifutóról felrepült, n+1 történet a semmiért, a senkitől mit senki ért.

Sánta Sarlatán suhan serényen, sürgősen tör bűne elől előre, kergetik kiket átvert - hívők, kiknek szebb ma egy hamis elixír, mint az igazság íze. Merlin ki gömbjén keresztül nézi, miként üldözi a népsereg, nagy szakálla alatt varázsigét mormol, nőjön szakadék a Sarlatán elébe, aki így alá is hull mély zuhanással tűnik el. Hőköl a nép, a szakadék tágul, hízik a pusztító ige, a nép is aláhull, Merlin csak ki erős és sziklaszilárd, eldördül az ég, arcát mutatja a fényes villám. Jöjjetek galádok! Átkom súlya becsületetek mérlege, kinek bűne átkomnál nehezebb, annak sorsa könnyebb mint fészke a főnixnek, vele ég mint a terhes lelkiismeret. Bűnös az ki csalva bűvöli a népet, bűnös az is ki illúziókat kerget, bűnös vagyok, terhes lelkiismeretem, bűnös vagyok, sorsom könnyebb mint fészke a főnixnek, bűnöm nehezebb mint Merlin átka - elégek. Eldördül az ég, arcom mutatja a fényes villám, megreped a gömb is, előtárul az igazság: Felriadok álmomból, utolsó esélyként ráeszmélek az igazra: Merlin ...

A társadalom peremén, csendes az éj, csendes a nappal, nincs küzdelem trendekkel, ismeretlen a megfelelés. Hogy eladjam a lelkem, holmi eszmékért, melyet legtöbben követnek? Nem leszek se nyája se juhásza - Semmilyen jött-mentnek! Leszek egyedül ha kell, a magány csak azoknak magány, kik egyedül képtelenek! De megtanít e világ arra is, hogyha egyedül kell élned, megtaláld a szépet abban is! Megtaláld ha kell ki szeret is! ( Közben ezt hallgattam .)

A csendbe minden szó belefér, a csend szavával minden elmondható, hallgatok - hogy meghallgassanak!

Hol van a határ a kitartás és a szánalmas erőltetés között?

Benőtte a borostyán a lelkemet, az ami máshol a holt vidéket - házat, elfedni véle az emlékeket.

Üres tenyérbe zárt ima, mibe nem tellett rózsafüzérre, éhes realitás az áldás, Istenhittel remél a család. Van mindened talán túl sok is, s a szükség mi nem lát túl tárcádon, nem igényli ki belül kifelé vetődsz, mint szellem kin átlátnak. Kegyetlen talán a rád rótt viselet, de a működéssel édesíted létté, hogyha fáj is tudod megéri, mert csak ez visz előre. Végül megpihensz koravén, ki idő előtt lett emberré, már nem tűnődsz holmi kérdéseken. Mond, te melyiket választanád?

Furcsa így verset kezdeni, a hit erejével bízni, hogy nem céltalan a lét, bár az evolúció zajlik, de még mindig veszem a levegőt. Itt belül némán működnek, az életemért dolgoznak sejtjeim. A DNS kódolta élni akarás hajtja őket, - a tudat mi leszerepelt, nem kapna új esélyt ha ők feladnák. Még hiánytalanul megvagyok, mi veszett is csupán presztizs, a lehetőség változtatni még adott, míg azon gondolkodom, ki kezeskedik rólam odafönt ... Kihez annyiszor fohászkodtam, az ismeretlen mi legyen bárki vagy bármi, ahonnan az élni akarás ered, ami a küzdés is egyben, a válasz - mi mindig itt van körülöttem. A válasz ami csak addig van amíg élek.

Ott ragyogsz fenn az égen, mély elérhetetlenségben, csak fényed érinthet engem, köztünk hideg sötét a távolság. Soha el nem érhetlek, e fények években mérendők, plátói vágyaim mind hiába, mást rendelt nekem az ég. Megkedveltelek, s ruháztak rám bár más sorsot, érezni foglak ha rád tekintek, ha fáj is néha - gyönyörű fájdalom.

Ne oldd fel mit elrejtettek, ne fejtsd meg a titkot! Hagyd zárt lakat alatt, mit mögé zárt az akarat! Ne keresd mi eltűnt, ne gondold mit nem szabad, hagyd csak azt, mi megmaradt! Csak azt mi nyitott! Őrzik azt mi érték, sosem láthatod, s mit sosem láttak az sosem volt!

A híd pillérein ülök, a víz felszínén árnyékom, fodros arcvonalai, viseltek mint a jelenem. Látom hogyan folyik el, a jövő tengere felé, hová minden torkollik, s eggyé válik az ősóceánnal. Panthalassza vize mind, mik felhővé párologtak, s tócsává estek majd folyóvá, hogy belevájják a tartást: A híd pillérei amin ülök, a víz felszínén árnyékom, haragos örvényein e jelen, viselnek mint e hidat a pillérek.

Minden támadás belülről érkezik, ahogy romlik a test, majd vele szédül a lélek, gyenge pontjait egyre kitölti a méreg. Szertefoszlanak a képzetek, hiába voltál erős most gyenge leszel, illóolajként párolognak el vágyaid, mit senki meg nem érez - vérzel. Könnyeiddel folyik egybe az ki itt hagy, s kit el nem engedsz, lelked rabjai veled nem halnak, sőt inkább kínodon vigadnak! Hamar valaki észrevesz, hangos tusa ez a halál - nesz, hívja üvöltve ordít: Valaki haldoklik! Közben ezt hallgattam.

Egy varázslat mindig lenyűgözőbb, mint tudni a trükk igazát.

Messze jár az igazság, keres egy új hazát, de útja itt ér csak véget, gömbölyű tilalom a hazugság. Itt ér majd véget, elássák jó mélyre, ott lesz majd rejtve, zárva, féltve, várva, nyissák meg!

Vannak akiknek akkor sem kellesz, ha kicseréled a lelked, és vannak akiknek akkor is kellesz, ha kicseréled a lelked!

Összegyűrt papírlevelek közt, néhány csepp könny és vér, jó lesz pecsétnek ... az utolsóra amit megírok. Szerettem élni, a fájdalomból tudva, milyen a boldogság, már csak e kín tart életben. A kínnal ellentétre, négyzetre - köbre emelve, legyen akár a nulla, csak így érezhetem. Ha csak így tudhatom, milyen volna veled a jó, édes kárhozat ez, mi érted így is megéri. Az vagy ami velem, a minden lehetne. Az vagy ami végül is, nélküled vagyok: A nulla egy másik négyzeten.

Ami elméletileg gyakorlat az gyakorlatilag elmélet!

Gyerekkoromban szeleburdi voltam, ám aki túlzottan tud élni, nehezen viseli ha mindezért majd, nagy árat kell fizetni. Olyan gondtalanul szálltam a széllel, sokszor szembe is, miként ma a kárhozat visz előre, no nem ám máról a holnapra. Hanem a tegnapról a mára. Cseppet sem kárpótol a remény: még visszakaphatom azt ami elmúlt. Azt már senki soha nem kapja vissza! Úgy a gyűlöletbe pazarolt szeretetet sem ...