Pap Gábor Attila versei

Attól még mert meggyűlöltem élni, nem jelenti azt, hogy kirúgom lábam alól az élet nevű sámlit noha már nyakam köré fonták jövőmet. A legegyszerűbb minden gond legmélyén feladni.... De küzdeni sem éri meg mindig, ha egy új kezdet ígérete a jelenlegivel való szakítás. Viszont egy új kezdettel sem fogok tudni megmérettetni, ha az előzőt is feladtam. Szóval a hűség és kitartás valaki és valami mellett egy olyan gesztus, amit csak akkor teszünk ha elköteleződésünk erősebb a velük folytatott dacnál így a harc amelyet vívunk nem önmagunk vagy mások legyőzésén, hanem elfogadásán múlik. A holtak feladata az, hogy segítsék a még élőket és nem az, hogy magukkal rántsák, az élők feladata pedig az, hogy ne adják fel amiért elődeik is megküzdöttek.

Tán tévedtem csak, vihar a lelkemben dúl, nem körülöttem.

Úgy vártalak mint pattanó mag föld alá temetve az új Tavaszt, de eltávoztál mint Naplementében elérhetetlen csillagok ...

Rátaláltam az év legnagyobb emberére, a hónapok decemberére..... jötte oly gyors volt mint az egész év múlta, nem hagyott esélyt, hogy köszönthessem kevesebb búval.... de kedvem annyira azért mégse szegé, elébem a boldog esztendő az új év, belé vetem minden nagy álmom tervem, meg sem állok míg mind célom el nem értem! Öreg de nem vén a December, bölcsebb mint hét én lett volna belőlem, nem csak mert ő a tizenkettedik időben, de az egyetlen kit Január úgy követ, hogy számára óévben viselt terhe ér véget, mind cipelt súlya az évnek December vállára ül, mert csak ő képes viselni az egész évet töretlenül. Gördülnek a naptáron az évek számai, csak ismétlődnek benne napok, hetek, hónapok nevei, egy dologgal mégse számolhat a naptár, hogy ki miként tekinti benne feladatát, feltéve nem csak a vágy erős hanem a tettek is érte, és a siker sem garantált de több az esélye, mint száz kimondott szónak beváltatlan ígérete.

Létem a vétkem, feloldozást pedig majd, halálhírem hoz.

Szikra a fényben, mint sötétben az árnyék, elvész mindkettő. Kezemben fénykép, mesélnek róla arcok, titkokat súgnak. Cipelem most is, levethetetlen terhem, átkozott múltam. "Asszem" ennyi volt, nem fér ki tollamból több, mindent leírtam. Feleslegesek, értelmetlen minden szó, ha nem olvassák. Minek a szavak, hisz felesleges vagyok, még embernek is. Válogathatsz itt, ha eddig sem találtál, még neked valót. Elvarratlan szál, kísért mint lógó kötél, a nyakam körül. Búcsú a hídon, amely összekötötte, egyszer életünk.

Sötétben némán, a fényben már hangosan, mégis egyedül.

Miután benned csalódtak, és te is csalódtál kiben lehetett, már csak a világegyetem juthat menedékedül. Az a közeg mely megszülte még a Földet is - és vizet, megannyi elemi erő - természet anyjaként, miből az ember csak elvehet - de ha ad az nem csak embereké. A világegyetem csodájaként születtem én is, még az engem vérig gyűlölő ellenfeleim is, kik ma talán boldogabbak az én szenvedésemtől - De nem erre szült minket e világ egyetemes nagysággal, becsülni épp többre becsülöm helyem itt magamnál, hogy egyáltalán még lehetek. Talán egyszer bocsánattal bír szertelen fiatalságunk, és nem mérnek életünk végéig azok nyers döntéseivel, talán az értelem is egyetemes - talán még lesz együtt élni kivel. Most csak a csillagokat látom e sötét úton, mely már régóta kísért s csak remény hunyorog e csillagokról, de még látom utam magam előtt. Hogy megtérve a célhoz úgy viseljem a végsőt, hogy volt értelme és nem önzőn egyedül semmiként, de egyenrangú emberként térhetek végső nyugalmamra. Ám hiszem a ...

You let me live but not to prevail an unfeeling heart beats in me, what only drives me in my triumphant journey towards satisfaction, that you shall all be lost in returns.

Különböző Istenekhez imádkozom, remélve egyik meghallja szavaim, mit versek tömege és szüntelen - belső kiáltásom üvölt feléjük. De egy hang arra figyelmeztet, ezek az istenek, maguk körülöttem az emberek: nem érdeklik őket kiáltásom. Nagy a verseny végülis, a legjobbak sem gyengeségeikkel méretnek, itt az idő: felkelni, vagy meghalni mindenhogyan! De várjatok! Ha én egy hazug világ halottja leszek, még lehetek boldog egy igazban! Látjátok végül: Ha legtávolabb vagyok Istentől, már csak közelebb kerülhetek.

Életem után, mik maradnak titkaim, némán gyilkos csend.

Az elmúlásban, a legnagyobb hatalom, a nem lesz többé. Egyedül voltam, ki nem hozott virágot, a családfáján. Zöld minden évben, de sohasem egyformán, a zsenge mező.

A mennybe túl sok, a pokolba túl kevés, Földre száműztek.

Úgy voltam szabad, nem álltam be a sorba, hol mindenki állt.

Láttam az óceánon tükörképed, hullámok felett a horizonton, ébredő Nap szikrázott, így vártuk a Decembert. Fölöttünk még csillagos ég hunyorgott, álmosan lecsukták szemüket, ránk bízták a jövőt írjuk együtt tovább, ne törődjünk a feledéssel. Mögöttünk a parton napernyők alá gyűltek, boldog párok nézték a napfényben, jó oldalát a létezésnek, tudták páratlan életérzés ez. Mintha a fiatalság egyszerre lett volna a mindenség egyetlen törvénye, egy láthatatlan korreláció, mely az ott lévők szívét összekötötte. Egy ritmusra járt ki a hullámokon szárnyalt, ki fölötte siklóernyőn szállt, ki gondolatban bárhol, s ki kézen fogva velem járt.

Egyszer tártam ki lelkemet, mint sárkányt ki szélben ereget, de mivel nem volt elég vonzó és szép, örökre visszazártam, tartalmát megváltoztattam, soha ki nem nyitni újra, mint szobor mely emléket állít ma, valaha élt ifjúkoromnak. E szobor idolként marad és mered, a kor minden emberének, élő állókép három dimenzióban, napsütésben még árnyékot is vet. Ledöntik majd új eszmék vitézei, vagy ha ők nem akkor az idő teszi meg, ledönt minden szobrot, embert és eszmét, vörösóriás napfelkeltében. Csak a most él igazán, csak a mostban hallod szíved dobbanását, csak a most tudatja veled élsz és szeretsz, gyűlölsz vagy utálsz, csak addig létezel, míg a mostban valaki felnéz rád. Múltad - jövőd is csak a mostban válik valóra, a múltban halott - a jövőben megszületetlen délibáb.

Inkább száz őszinte kritika, mint egy hazug dicséret, mely égig magasztal.

A 0. hatványon élek, sem többet sem kevesebbet nem kapok. Számonkérik mégis mire vittem, mikor nélkülem fosztották ki sorsom. De nem is én számítok egyáltalán, már senki nem él a másikért. Minden érzékünket kipörgetjük, mint golyót a rulett-kerék. Szerencse vezérünk mutatja utunk, ugyanannyi garanciát vállalva sikereink felett, mint amennyi áldozatot hozunk, akárkiért - akármiért. Megint büdös az igazság, illatos minden varázslat, mely trükkökkel élősködik tudatunkon, mi által hívei leszünk sarlatánoknak. Ez az álom ringat minket a végső nyugalomig, hogy sose vegyük észre valódi értékünk, megóvva magunkat a szabadságtól. Láncaitok elméteken csörgetik fogságtok, ám a tudat börtönében nem látszik a rács, ami mögé emberségeteket zárták önzőn és hova egótok száműzte józanságotok! Lehajtott fővel sunnyogunk az utcán, majd fotelforradalmárként harcolunk a virtuális térben... pajzsunk az anonimitás, mi megvéd minket őszinteségünktől. Mint egy rossz cognac részegít 1 estéig, hogy reggel újra k...

Hozzám két ember kellett, de elég volt egy dolog, amiért eltemettem magamban Istent, és megértettem, hogy miért diadalmas a halál, minden élet felett. Noha halandóságunk csak szög a falban, rá a képet az az elfuserált világ akasztja, mely abban a szobában él és virul, ami felnevelt és most eltemet minden kepesztésem ellenére. Ha Istent kiveszem az egyenletből, vele kivonhatjuk a Poklot is. Nincsenek. Addig vannak - voltak, amíg elhittük másoknak akik szintén emberek és akik szintén nem láttak se sátánt se angyalt. Hanem e világunk maximuma maga az ember. Ha nem válsz azzá amivé a tömeg húz, ha nem keringsz a tömeg körül, univerzumi törvények egész sorozata lök ki a mély űrbe új kalandok vagy a megsemmisülés felé. Ma már csak dolgozom. Kinek? Minek? Magamnak a túlélésért. Míg belül rég holt vagyok, odakint a világ pusztul tovább - tovább, világ csicskája - szolgálatra kész.

Némán ülök itt, kinéz belőlem a csend, hangtalan fohász.

Szárnyaim, röptében - fejszével vágták le.... Végig nézte Isten, és senkit nem küldött értem.... Halandók, pogányok közt kell most élnem.... Kik számonkérik, angyalként miért nem repülök vissza a mennybe! Isten pedig szóla az égből: Nem angyal az kinek szárnyát szeghetik! Hát úgy! Pogányok és halandók közt kell most élnem.... Istennek, nagyobb büntetés az ő hatalma, mint hogyha nem volna.... Hanem, sem mennynek sem Földnek nem lehetek részese... Lucifer, mától a nevem és a Pokol az én helyem.

Van mi kezdődik, van mi  véget  sosem ér, és van ami most. Van mi kezdődik, van ami  véget  most ér, és van mi sose.

Kényszerednek bennem a szavak, mint mikor lángra ébred az égéshő, mégis láthatatlan e láng, csak bennem ég - értem ég. Nélkületek - nélküled kedvesem. Szavaim meddő termései egy élhetetlen létnek, mások a sorstalansággal, én pedig a megtérülések törvényével azonosítom. Egyszer érted is eljön, eljön a sors vesszőparipája, nem kímél majd s hited elveszted ahogy én sem hiszek neked kedvesem, szűk metszete csak létünk érzéseinknek. Én nem lettem elégséges emberként, cserébe fél világom itt, másik a pokolba jutott, hol hűebben becsülnek ellenségeim a csalásban mint a szerelem: Az együtt meghalásban. Hanem túlélsz majd, mert életed senkiért el nem dobod, büszkébb és erősebb vagy ennél, majd mikor marnak az emlékek, mik nem is eszedből - lelkedből törnek fel. A lelkiismeret forgandó kedvesem, majd mágnesként egyre erősebben vonzza szép emlékeid maximumra tekerve a bánatot, elfecsérelt és ki nem mondott szavaid többé, holtak lesznek a még élők közt is. Hiába üvöltesz... az emlékek nem hallják ...

Csöndbe zártam mind, hangos zaját szívemnek, így értik meg majd.

A disztópia ajtaját a káosz lakatjával zárták, kulcsát pedig elrejtették mindannyiunkban.

Akkor eljöttek, majd elvegyültek köztünk, a jelre várva.

Mentem mint jöttem, mi maradt csak a múltam, ahol nem vagyok. Ki lát már nem hisz, ki vakon hisz már nem lát, bizonyosságot. Kinek nem inge, ráadja kutyájára, pórázon viszi.

Őszi szélben száll, ó szerelmes hamvai, lángoló nyárnak.

Láncod a súlyod, börtönöd gömb görbület, csak hited szabad.

Ha nem jutsz feljebb, a tudás egyre inkább, öntitkosító.

A nyár dús erdejében, lassan eltűnik a lomb a fákról, áttetszik a fény a mulandó. Nappal és éjjel majd egybecseng, ismerjük mind a 4 évszakot, de az eljövendőt sosem. Levél a fán, még zörög - lehull, olvasatlan üzen.

Fényt a sötétben, ki hordoz fáklyával mind, magányra utalt.

A XX. században születtem, A XX. század végén láthattam szabad szemmel, a Hale-Bopp üstököst, mi legközelebb, 4385-ben tér vissza a Belső-Naprendszerbe. A XX. század utolsó évében szemtanúja lehettem, a teljes napfogyatkozásnak. Bringára pattantam és dinamóval világítottam vele a sötét udvaron, hol fecskék szálltak alvóhelyükre az eperfán. A XXI. században pedig életem derekán, szemtanúja lehettem a teljes bolygóegyüttállásnak, hol szülőföldemről nézve felsorakoztak, a Naprendszer bolygói a hajnali égen. Én pedig amelyiket csak lehetett, szintén szabad szemmel csodáltam. Lehettem volna bármi más mint ember, de embernek születhettem, a legcsodálatosabb értelem birtoklójának, érzések érzőjének annak, hol az esély, minden alakjában formát öltött, hogy megmutassa minden csak rajtunk múlik.

Vadvirágok az út mellett, amott békák lapulnak hűs levél alatt. Előjöttem mint vad az erdőből - túl korán? Túl későn? Most a távolban délibáb lebegi illúzióim, szomjas vagyok. Egy patakhoz érek - ki tudja honnan ered, mivé folyik; vizében tükröződik az ég felszíne, jövőt sejtet miközben iszom. Fodrozódó hullámai közt e jövő is torzul, ha tudom mivé, lehet máskor máshogy oltom szomjam. Az életösztön elemi hajtóereje ide horgonyozott. Mikor letérek az útról, lassan sárgává égett gaz porzik lábaim körül. Keselyű kering az ég alatt, valaki ma jól is lakott. Mikor átfordul derekán a nap, a forró levegőben nem száll más, csak böglyök és néhány kósza rovar. Előttem az ismeretlen táj mint amivé lehetnék terül, mögöttem az erdő miből születtem távolodik, reményem világítja a Nap utamon, de mint ami igaz mind sebez, Se levél, se patak, se virág már, sorsom csupán mi e sivatag tengerén evez.

Úgy tarts magadnál, mint a titkot mit soha, nem árultak el!

Ha azt kell elpusztítanod akit szeretsz, tedd elégtétellel, elegánsan... Kezdd úgy mintha egy verset készülnél írni. Minden sora üdvözítően írja le életét, mintha olvasni igazabb volna őt, mint visszaemlékezni rá akármilyen szép is volt. Idézd fel magadban minden valaha megélt közös pillanatát, amikor lelkedben megremeg a bosszúvágytól és az erősebb - ezért feláldozod őt, mint legféltettebb kincsedet - az átkok mágiáján, valami nemesebbért. Áss a lelke legmélyére, találd meg közte az ő szívét, mit ezer vagy tán millió más rejt, és légy hozzá olyan kedves, hogy mikor érted újra dobban egyet, keserű méreg keringjen onnantól benne. Oly keserű mint a kín amely téged öl, s oly fájdalom kísérje mint a kard éle, mikor életedre tör. Hanem marja őt a bűntudat, felejteni akarja emléked minden szegmensét, mikor valaha megismert. Könyörögjön Léthénél, mert már csak attól üdvözülhet, vagy kérjen az alvilágtól kegyelmet, mikor már csak a halál mentheti meg. Ó mit ér majd naiv szerelme annak, akit el...

Szállj - szállj szabadság, szárnyaid egy tollán ül, mind boldogságom.

Feeling pain mean you are alive, feeling comfort may mean both: you are in a dream, or you living in a virtual reality. Why? Because everything true hurts! --- A fájdalom érzése azt jelenti, hogy élsz, A komfortérzet mindkettőt jelentheti: álomban vagy, vagy virtuális valóságban élsz. Miért? Mert minden igaz fáj!

Most még ..., Popcorn-tól hangos a mozi, amiben én vagyok vásznon, és mindenki más ül székeiben. De majd ..., Amit magamból szőnyeged alá söpörtél, majd rémálmaidban a felszínre tör, de lehet, hogy ébren is.

Ha itt elbuktál, nincs következő élet, örökre elbuksz.

Néma lépteid, hangos járássá válnak, amint nem leszel.

Nem minden születik meg, de minden meghal - vagy holt marad.

A történelem legnagyobb leckéje nem megtanulni azt, hanem nem megismételni azt.

Sikerem titka, hogy akik ma gyűlölnek, irigyek is rám.

 

Hiánya - ha nincs, ha van akkor azért mar, a szavas eső.

A legszebb csillag, ami még értem fénylik, te vagy az égen.

A létezés kulcsa, ma már nem csak evolúció, elődeid túlélése, hanem mindazon kombinációk állása, amelyek nélkül sosem születtél volna meg! Majd talán egyszer rájövünk, hogy mennyit ér egy emberi élet, mennyit érsz te? Ne keress szimmetriát, lesz aki gyűlöl, lesz aki szeret, s lesz akiről fogalmad sem lesz, mégis többre tart mint te magad. Így élünk le egy életet, így megyünk el egymás mellett, mondván haladunk... előre? De nyugodj szívem, majd fent a csillagok, elvezetnek célodhoz, álmaid őrzi a sötét mindenség, nappalod a kötelesség, testedet az ösztön, talán még találkozunk is, megismernél?

Születtem volna varázslónak, többre becsülnék trükkjeim, mint igaz szavaim a valóról. Innen is mennyire látszik, az ember gyáva megismerni az igazat, de hős áhítani az illúziót.

Kezdettől végig, mély szingularitásba, kimaxolódunk.

Enyém tiedben, szívemben te tavaszod, soha nem múlik.

Holdunk az éjben, a világűrben bolygónk, örök télbe vész.

Az élet sokkal inkább szól arról amit megélsz és nem arról amit teszel: Szolgálhatsz másokat boldogtalanul, vagy lehetsz boldog anélkül, hogy másokat szolgálnál. Ha helyed van ezen a világon megtalálnak. Ha nincs helyed ezen a világon - tehetsz bármit, sosem találnak meg.

Mindenki a saját közönségének muzsikál, ami nem teszi őket instant népszerűvé, az lehet bármilyen értékes - hiábavaló. Nem tudom milyen dalt szőtt belőlem az élet, s nem hallom hangszerének dallamát, így nincs közönségem sem akinek muzsikálnék. De van egy életem, amit szüleimtől kaptam. Egy esély arra, hogy ne legyek csak dallam, legyek csend amely megtanít hallgatni a zajban. De mikor nem a zavarosban halászol, meghallod a dallamot, olyankor kinyílik egy ajtó.

Te és én együtt, a csillagközi térben, két pont korrelál.

Ahol véget ér, a világok harca ott, mindig megtalálsz.

original background: pixabay Amíg a fiatalság ott forr a véremben, addig a feltámadás keresztjén, minden remény gyertyája ég, azok hevítik.

Hiába nehezebb építeni, ha lerombolni mindent mindig könnyebb, s nevetni kárörvendőn a romokon ülőt, mint megkérdezni tőle miben segíthetek. Annyi meddő éven túl már nincs erő semmihez, csak a szív dobog; erőtlen a lélegzetvétel, minden álom messze jár - csak a remény teljes, csak a remény kedves.

Nem az a poén, hogy én lettem képtelen, hanem az, hogy rosszul festesz, sorsom vásznain. Ott az ecset, ott a festék, ott van előtted sorsom terjedelmes vászna. Mégsem lesz belőle körkép. Még sincs elég merszed megfogni a festéket minden dühödből ráönteni a fekete színt. Majd vörössel ráírni: Utállak! Hiába a sors nagy rendező, hiába gondolom nincs merszed vagy fantáziád, a legerősebb színnel fejezed ki legnagyobb gyűlöleted. Üresen hagyod, szemeddel talán vetsz némi megszánó pillantást és hátat fordítva rábízod a dolgok rendjére, sorsom vásznait.  

Lassan telik az idő, elsőre minden élmény friss, akár nyári zápor után a kerti körte. De benne érik az idő, minden gyümölcsben, mit tudás fája növeszt és ember leszakít. Gyorsan véget ér mi szép, lassú minden fájdalmas elmúlás, s örök minden kín miben megálltál élni.

Amikor annyira rémes a valóság amiben élsz, hogy minden álmod csak szép lehet.

Minden álmom szép, mert csak a valóság az, mi rémes benne.

original image: pixabay The road not taken, it took off.

A szerelem első látásra, a hűség viszontlátásra, működik.

Minden opciót, a nagy számok törvénye, vált majd valóra.

Mások életének ellehetetlenítésével csatát nyerni, épp oly gyengeségről tesz tanúbizonyságot, mint ezáltal annak feladása, hogy egyenrangú félként méressünk meg.

Mit nekem a boldogság giccstől rózsaszín, vattacukor édes felhőn könnyed áhítata, ha van erősebb a jónál és szebbnél, ha a gyerekkor a felnőttkor önbecsapása, s egyúttal a legnagyobb áldozat, amit ember a jövőjéért hozhat - amikor boldog és gondtalan. De minden szülő fészke kiürül egyszer. Vagy kirepülnek a fiókái, vagy maguk a szülők szállnak túlvilágra. Magatehetetlenül nézzük végig, az élet legősibb törvényei miként aratják az ember nevű búzát s vetik meg szalmájával az új korok Földjét. Akkor lettem én titán ifjú, mint szikrától lobbant csillag gyúl, bevilágítani egész ifjúkorom fénnyel. Hol esett ott szivárvány íve alatt kívántak - a remény szavát nem használta akkor még vágy, s milyen jól esett munka után, vagy hitvesi csókkal nap végén az ágy. Ahogy teltek - múltak korok és eszmék, úgy váltam társadalmunk számkivetettjévé. Elszerettek mást helyettem barátok, hitvesek, maradt az átok miben kiutat szüntelen keresek. Elhulltak könnyeim a kín torkán üvöltve: Segítsetek! Itt hagytak ...

Mindegy mit írok, a nagy cselekedetek, csendben érnek célt!

Időtlen időmben, betűket kódolok, versekké. Rövidek, mint egy emberöltő, s hosszabbak életemnél.

Majd ha nem leszel, nem fogsz semmit már bánni, azt az egyet csak.

Tűz gyúl bennem is, amikor lángot gyújtanak. Hatalmam sötét lesz, mihelyst visszaélnek vele. Távolságom végtelenre nő, ha sarokba szorítanak. Halált hozok minden élőre, ha elpusztítanak. Hanem esélyt kap az, aki rám talál. De elfelejt örökre, ki elárulja lényegem! Ki vagyok én?

Nincs oly szótagszám, mely haikuba teszi, gondolataim.

Gyűlölve szeretsz, mint nyári zivatarral, eső ahogy hull. Szeretve gyűlölsz, mint idő amint megszül, s hagy meghalni.

Én vagyok a te árnyékod, a méreg a poharadban, a sötét az éjszakáidban, a félelem a lelkedben, az álom, mikor lehunyod szemed.

Ha az ember szépre vágy, ne adj neki igazságokat. Az igazság rút arcától, eltorzul ő maga is. Ha az ember többre vágy, hagyd hogy több legyen. Tetteivel maga is szembesül, s ha rossz, végérvényesen. Ha az ember nem ember többé, te sem lehetsz más. Kezed épp oly véres ebben, mint mindannyiunké. Nincs oltalom e sokadalomban, és nem mind végzi lakodalomban. De ember az is ki nem szól s nem kér, ki ajkáról nem kiált a szó: Segítség!

Ha a világ összeomlik, kritikád és kárörvendő hahotázásod helyett, vedd alapul mindez veled történik. A te mondataid, a te kezed is véres, a bolygó meggyilkolásában, s nem mentség, hogy nélküled is.

Mindig csak a baj volt veled, s most itt vagy - jobban utálod magad mint bárki, kezedben egy kődarabbal készülsz, megbosszulni mindent mi bánt, hogy arcon vágva tükörképed, s szilánkok milliói adják hírül ki voltál egykor - és ki soha nem leszel már! A földön heverő apró csillagok közt, minden darabban ott sejlik zokogó arcod képe. Ha könnyek közt is de tudod, hogy nélkülük ha nem vagy, ők sincsenek nélküled - s fájjon bár elviselhetetlenül a maró magány megannyi mása, neked akkor is - így is megérte! Mert inkább egy hű magány, mint száz csalfa szerelem, inkább oltár elé őt viszed, mint bármely hazug félt, hogy ti ketten örök egészként nyújtsatok egymásnak hajlékot, osztozni örömben - és kitartani minden bánatban, halálon innen és túl minden hazugságon. Része vagy az egésznek, egyedül semmi nincs, s lehet a magány nem dicsőség, de egyként győztes minden első helyezett, vidd az igazat az egyetlent, tudd az igazat a kegyetlent, minden mi őszinte magányos, nem társa hamisság vagy álca, ön...

Egyszer volt, hol nem volt, a kurta farkú üveghegyen innen, de még az óperenciás malacon túl, ahol a vak tyúk szegek után túr, kapirgál - a szárnycsapás meg - megáll, pillangó száll Holdra az éjjel, de a Hold ragyogása oly csaló, mint ember jelleme jóra való. S mind - mind csillag az égen, csalfa szempárok néznek le minket, elérhetetlen múltból, miközben vak reménnyel festjük szívünk vérvörös falára vágyaink, és szerelmesei leszünk Egónknak, minden kapuját bezárva ezzel, az igazságoknak amiket keresünk. A fény után szaladunk, e tömegtelen hírnökeinek a múltból, és nem vesszük észre legláthatóbb igazságunk maga az alagút, amiből nem a fény visz ki minket, hanem a legsötétebb igazság: az értelem. Mert még a fény is hiába, ha nem tudjuk róla, hogy fény.

Amikor a társad a lom, húzd fel a sisakod, aktiváld rajta a HUD-ot, lásd a láthatatlant, s nem hinni fogsz többé, hanem megbizonyosodsz!

Mindegy milyen költészettel írod le, a szépet vagy a bánatot. Tükrében megmutatkozik valódi arca, minden értőjének és félreértőjének, kik individualista eszmékkel lassan felperzselik a világot. De inkább a költészet adjon menedéket, mint az egoista eszmék... Már - már kiszól innen is, hogy ki vitte a lyukas zászlót égetni, közben ennek állított bandériumot, és a legrosszabb, hogy nem tud róla. Fénytelen világunk mint a kihűlt univerzum, egyre távolodunk egymástól magunkba roskadva, és a kritikus tömeg átesik minden túloldalán, felemészteni mi közelébe merészkedik. Ismerünk ilyet odakint: Saggitaruis A neve, ott ér véget a Tejút amin mindannyian járunk. Ösvényén minden értékünk levetettük, Ruhátlan páncélunk az Ego véd minket már csak, és nem fogjuk fel, hogy pajzsunk bár erős, csak illúzió a valóság veszélyeivel szemben. A közös nevező elveszett - nincs és köztudott, hogy a nullával való osztást nem értelmezzük. S a szép, a jó körénk korlátozódik, azokra akik még ismerik a szeretet fog...

... and Merlin hasn't said any words, watching a spell becoming true by: casting curses by keeping silence, leaving destinies to fate ...

Ültem mint bárki más, magam előtt a valóság hordalékaival, hol apadt vize már felszáradt, az áradó közönynek. Most a patkányok hordják széjjel, minden egyes maradékát, mik egy az egyben emésztik meg, gusztustalan ízüket. Bennük további férgek tivornyáznak, így épül e vaskos élősködő-lánc, hol kik irigyek lettek egymás javaira, még nem tudják mi e valóság. Majd ahogy a csend szépen ráterül az éjre így férgesednek az erények is, ma ki barát - holnap ellenség s kirág boldogot - boldogtalant az élők sorából. De a csend - a legerősebb fájdalom, némán tart igazat - hamisat, zajt csak a korhasztó idő csap, mi elmúlik fölöttem ahogy fölötted is fog.

Nem hittem volna, hogy szabadságom, anyámra korlátozódik majd, ki mindvégig kitartott mellettem. S mindenki más alábecsül eldob majd, mint lyukas kukából szél hordta szemetet. Mert hogy embernek nem kellek, hát nagy a verseny. De hogy még a kukának sem, na ez a szabadság! Oda fújja szemét életem a szél, amerre ő és óhajtja; amerre ő jár.

The most dear compliment, that where I hid myself is: You.

No matter who you are, no matter who I am, only one thing matters, we are still different, in playing the game: Human.

Azt hiszem, ha már senkinek nem mondanak szavaid semmit, a legkifizetődőbb, ha e világban már csak csöndben maradsz. Utáljanak-szeressenek mást.... úgyse érik utol a változást. Majd eljő mindenek vége, amiben mindenki egyként lesz semmivé. Az lesz a közös nevező

Amikor a köd átölel, mint sors karjai az életedet, a sötét rád ereszkedik, mint pók a faágakról, szemed hirtelen fantáziád lesz, mint rémálmaidban felfedett titkaid. Nem fogja kezed majd senki, mint árva él hazátlan, úrrá lesz feletted a bánat, mint sötétség a világegyetemben, s várod majd gyújtson valaki fényt, mint Nap világít a bolygók között, majd megtanulod örök életedre, mint a sosem változó állandók, hogyha nem ment meg senki, mint angyalok az esendőt, akkor nincs visszaút, mint holt fel nem támad a sírból. Ám ha mégis felébredsz majd, mint száz éves álom a könyvekből, tudni fogod szükség volt rád, mint fény nélkül a virág nem nő, csak egy célod marad tovább, mint életnek az élni akarás, szeretni és szeretve lenni, mint az egyetlen körforgás.