Pap Gábor Attila versei

Kívülről mind az amit adsz, belülről mind amit keresel, egyik sem leszel te, ha semmit nem érsz velük el. Láthatnak bárminek, ha belül semmit nem érzel, érezhetsz bármit bent, ha kívül nem látszol senkinek. E két szerep e két szelet, egy nekem egy neked, míg egymásét harapjuk, sajátunkat együtt így adjuk el. Magának senki sincs, mindenki másért van, hazudik ki magát magáénak vallja, mert ki magának van, azt mással nem tudatja! S kiről nem tudnak, az nem él vagy meghalt, hiába volt vagy van, neki csak az emlékek maradtak.

Pap Gábor Attila vagyok, a sokadik a világhálón és egy másik azok közül aki versek írásával is foglalkozik. Körül-belül 2014 óta. Remélem műveimmel valami plusz értéket tudok teremteni és sok értő olvasóra találhatnak!

Van amit érdemes sírig vinni. Csak sírig! Senkivel nem osztani. Mint jó bűvész a trükkjeit, mindvégig magáénak tudni. Nem szólni sose, tényleg csak tudni, érezni mit más csak üresen múlat, látni felettük az idő arcát, mi rád mosolyog és bíztat. Ami után nem vágysz többre, mert nincs több. S ha céltalan is léted nekik, te magadnak a cél vagy! A lejátszott meccset csak elnézem, ahogyan el kell játszanom szerepem. Egy megírt forgatókönyvet elevenít, miben a főhős úgy hal meg, hogy nem élhetett! Csendben még egy gondolat bontakozik, mint az a virág mi szirmait úgy hozza, vele testemet méreggel illatozza, és örök álomba mámorít, miben talán rád találhat. Kár, hogy e világban álomra ítéltettem, s kár, hogy álmomat csak én ismerhetem. Ám mindezekből marad egy nagy tanulság, hisz csak azt teszik el láb alól ki méltó akadály.

Az öröklét birtokában, örökké fognám a kezed, te örökké szemembe néznél, és mindig dobogna szívem. Nem felednénk, boldogságban nehézségben, együtt járnánk fényben - sötétben, nem félnénk a halált, békességben. Ha szenvedésül jut bármi, de jaj - az örökké fog tartani! Nem szabadulsz az örök nyomorúságtól, megőrülsz majd a szomorúságtól. S hogy örökkön őrült maradsz, inkább a halált kívánod, mintsem hóhért akassz. Mert a halál és öröklét ugyanaz! De meghalni csak egyszer kell, s ki inkább örökké élni akar, az nagyobb diadalt kísért, inkább a halálhoz kiált segítségért.

Vetnek, aratnak, szántanak, ősszel újra vetnek a jövő évre, hó köszönti a telet, mivel a termőföldet betakarja. Messzi távolból förgeteg fellegek, károgó hadosztály elejiben, a varjak azok, hírnökei a hidegnek fekete szárnyukkal behintik a fákat. Téli munkák alatt lapul a veteményes, edződik a test s benne hozzá a lélek, az istállókban lehel meleget most a ménes, a természet megpihenni tér a földeken. A varjak után földre szállnak az angyalok, ahogy a kazánban meleget fűt a láng, úgy holdfényesednek a hideg éjszakák, csillagnyi szemmel tekint ránk a mindenható. Körülnéz kinek hogy megy sora, jégvirággal koszorúzza az ablakokat, hol szeretet lakozik ott reményt gyújt a láng, hol haragot talál ott békét kíván. Közelgő karácsony ünnepén kitárják szárnyukat, angyalok járják a falvakat városokat, hóval fehérítik be fáradt útjukat, a szeretet igéjét hirdetik lakóinak. Végül küldetésük nekik is véges, a varjak az égig, ők felemelkednek az égbe, tovaszáll a tél ...

Dér húzta jégvirágot az ablakon, rétet melyen nefelejcs virágzott, csapdát melyet barát állított, pletykát mit rólam alkotott... S most itt állok a tükör előtt, vezekelek magam előtt, mert más mind ki előttem megdőlt, már csak abban hiszek mit mutat a tükör. Családot, melyben szeretet lobogja be a telet, ugyanezt, hol mire hátat fordított az Isten. Ünnepet, melyben megalázták az alázatot, s megreformálták benne a mondanivalót. Családtagot kit e világ itt hagyott, ugyanezt, hol valaki új lehetőséget kapott. Életet miben a boldogság virágzott, s végül boldogságot, miből az élet kivonult. Törődést, mi nekem támaszt nyújtott, ugyanezt, mivel más megcsömörlött, megnyugvást mi békét hozott, s most? Hatalmat, mi ezektől megfosztott.

Éltem, s voltam egykor életem szele - arra fújtam amerre akartam, s tereltem másokat. Mára csupán egy vagyok közülük ki akkor voltam, egyetlen vitorlás, a szélnek kiszolgáltatottan. Mások fújják vitorláim, beletörnek árbócaim, mert kit kísértő múltja hajtja, annak csak vihar lehet tengeren útitársa. Vágyak helyett bosszú fújta szelek, suttognak a fülembe, mindig azt mondják merre menjek, hol igazat szólnak, hol megtévesztenek. Összezavarodottságomban, végül sodródok csupán, néhol egy örvény, másutt rám csap egy hullám. S ha mindez még elég nem lett volna, elégtétel nélkül tépáznak viharokkal. Kit elátkoztak, s ki tett róla hogy elátkozták, ki nem tehet róla és ki megérdemelte sorsát, most mind itt hajózunk, csak a szelet már mások fújják!

Egyszer csak megváltoznék, elfogadnál és megismernél, Egyszer csak meglátnám a fényt, azt a sokat mit nem láthatok még. Egyszer csak újra valaki lehetnék, én téged, te engem értenél, Egyszer csak körülvennének emberek, Egyszer csak én is más lehetnék. Sok baráttal szót érthetnék, én titeket te engem becsülnél, készülhetne szép sok emlék, s öregkorunkra ezekre emlékeznénk. Egyszer csak mindez valóra válhatna, az élet súlya össze nem roppantana, a teher könnyebbé válhatna, s teljesülne mindünknek álma. Egyszer csak sikeresek lennénk, karrierrel, családdal élhetnénk, tiszteletben leköszönhetnénk, s búcsút együtt intenénk. Sírunk mindünkért állna, fejfánkra nevünk ráírva, egyszer csak találkoznánk odaát, s ez lehetne örökkévalóság.

Forog a Föld, ismétlődik a történelem, megállás nélkül zajlik az élet. Meg-megáll egy időre, de a motor ugyanaz, fásult vidékeken gyártódik az emberfia. Mióta jegyezzük az időt és sok mást, a módszer fejlődött de az ösztön áll, a nagy és erős kutyák méretnek meg, s nem adnak teret a gyengébbeknek. Így van ez rendjén, hisz tudjuk jól, mint tanultuk miről szól az evolúció, átrendeződik kicsit a hatalom, s kit érdekel, hogy ki hal meg a fronton. Mi pedig életünk zsoldosai, mindennapjaink apró harcosai, vergődünk a megélhetésért, s nem gondoljuk lehetne rosszabb is. Panaszkodunk apróságok miatt, fanyalgunk hiányosságokon, de vajon eszünkbe jut e néha, mi vagyunk a szerencsénk kovácsa. Az ugyanis nem jár mindenkinek, minden mennyiségben csak úgy ingyen, ki megdolgozik érte megkapja, ki csak álmodozik róla, annak marad vágya. Forog a Föld, ismétlődik a történelem, megállás nélkül zajlik el az élet. Meg-megáll egy időre, de a motor ugyanaz, fásult vidékeken gy...

Amikről azt valljuk vonzzák egymást, a legvalószínűtlenebb módon taszítanak, a látszat, hogy dolgok összetartoznak, amikor rájössz, csak magadnak vagy! Minden erő min mások osztozhatnak, betonná edz, hűvös a reggeli hajnal, feszít az ego, szétvet a magány, miközben vágyódsz értelmetlenségek után. Felkelsz és idő előtt kilövöd az órát, nap-nap után halványodik el a naptár. Akkor rájössz, hogy bár nem vagy senki, túlzás a jelző, hogy de azért valaki. Minden lélegzet egy-egy képzelet, hogy sejtjeim egyben miért tartanak meg? A tudat hasad mint száraz akác a fejsze alatt, s apró szilánkokra hullsz, mígnem lemegy a nap. Minden hasadással egyre kevesebb maradsz, s izomláza talán a sorsnak ha marad, erőre tűzre általad csak a kályha kap, nincs miért maholnap magamért kiálljak. Szénné éget a kötelesség, hogy létem másnak a melegség, nincs többé közelség, maradj hát magadnak - dicsértessék! Pótolhatatlan sem vagy tessék, ha nem te majd lesz más, a tűz és a víz se...

A fájdalom megerősít vagy különválaszt, embereknek nem mindig ad hasonló választ. Bennem ez erőt ad s harcra szólít fel, Még akkor is ha őt el kell engedjem. Egyre magasabbra szállnom hajt egy álom, ha nem is vele hát nélküle emel szárnyam. Kinek jobb lent vívódnia saját poklában, ki nem tud elemelkedni a düh vonzásában... Annak nem elixír, hogy vágyra kapjon, örök bűne lesz, hogy csak akarni tudjon. Mert nem elég belátni tenni is kell érte, ez van, ugyan nem egyszerű az élet. De hidd el tudom, engem már fent üdvözölnek! Álmaim a lenyugvó nap emelésein, sose fogják többé alább hagyni, fel fel, mindig magasabbra tudok jutni. S meglásd egyszer rálátsz kiért élsz, mint sas az áldozatra lecsapsz rá és kész. Élhetsz még boldogan új áramlat megint alattam, jutok újfent, mindig magasabbra... S nem fecsérlem létem unalmas alakokra. Benned a célt örökké meglátom, ha rád nézek fentről, mindig megtalálom. Ha életem lesz miattad a halálom - Akkor is megérte, de tovább...

Úgy szeretnék világgá menni, egy baráttal ki mindenemet érti, ki bármilyen titkomat megőrzi, kivel együtt sírok-nevetek felejteni. Aki lát a szívemmel, ért a lelkemmel, hol a szavak csak kellékek, az érzések a szükséglet. Kivel közös a fájdalom, együtt viseljük vállunkon, csak ülünk együtt egy padon, s lassan átitat minket a nyugalom.

Jaj ti nők, tiltott gyümölcsök, kik örömöt mindig másnak kölcsönöztök, másban lelitek meg végső célotok, miattatok mindig eltékozlok. Viszonzatlan érzésekkel elégettek, sötét mágiaként átkot szórtok szívemre, a hamuból gyűlölet nő és a kín koszorúzza be. Elveszett hittel zártok az elme börtönébe. Zsákutcát nyittok létem elébe, s hiú világosságot szórtok látóterébe. Hazugsággal oltjátok szomjamat, miközben véremmel koccintotok a vesztemre. Úgy játszotok velem mint szemtelen gyermekek, ám lassan e börtön sem tart sokáig ebben, az elme rájön és nem fecsérel időt rátok, postafordultával száll vissza az átok. Mikor szemembe néztek s én eltekintek, minden vágyat csalódássá keserítek, ti maradtok tiltott gyümölcsök, én pedig egyre erősebb jellemet öltök. Nem lesz rá mód, hogy e kőszív megtörjön. Jöhet már a legszebb, a legnagyobb, vagy a legvonzóbb, mind hiába. Egyik sem lesz már Ő, vágyaim leánya!

Mikor újra kinyitom a szemem, mikor megpillantom kívülről testem, mikor nem látszom senki előtt többé, ám én elrejtőzhetek egy kicsit bármi mögé. Megpillantani sorsokat kik engem követtek, benézni ellenségem ablakán egy este, vagy csak azokat kik ismertek valameddig, mindnél ott maradnék megtudni csak egy percig – Milyen ember is voltam én a másik életében? Milyennek tartottak jó vagy rossz emlékeikben? Akkor elgondolkodnék megérdemeltem e sorsomat, beleadtam e mindent abba mit célként elérni akartam? Életem során ember voltam e, vagy már akkor is csak szellem? Könnyen válhatunk azzá, ha önzőn és hanyag élünk benne. Száguldanék megismerni múltam, s csak utána engedném el magamtól újra. Ha már megtanultam az ítéletet részben hozzuk csak, és vannak dolgok, mikről nem mi dönthetünk, elgondolkodnék újfent az élet értelmén, kicsit jobban, vagy többre egyáltalán nem értékelném. Végül eme szellemjáratból is egyszerűen köddé válnék, vagy örökre kísértenék s lennék mög...

Két világ közé kerültem, mindkettőt ismerem, egyikhez sem húz reményem. Közéjük megnyugodni, így tértem. Sokkolt a hír, hogy nem kellek, mára beletörődtem. Kölcsönös érzés ez, melyet meg nem írt megegyezés fedez. Két világ közt megnyugodtam, nem kérek és nem fogadok el semmit. Nem ígérek, és nem fogadok meg semmit, nem nézek messzebb csak az adott nap végéig. Látom, hogy az egyik világban, kiábrándult lelkek fájón és reszketve vágynak olyas valamire, amit világuk nem ismer. Itt húzódnak határai a két szemlélt világnak. Itt a távoli horizontja a kiábrándultságnak, hol messzebb csak a magamfajta láthat, hisz már kiismertem minden nyűgjét-baját az egymással elhatárolt világnak. Távoli pontja ez mindkettő részétől, hol csak a határtalan magány honos, és a fájdalom, a szürkeség és a monoton kín. Egy érdeme mégis akad: A tudat, mely mind alól felszabadít.

Utóbb már nem hiszek semmilyen véletlenben, s ha egy napon valami ismerős de nem történt meg - tudom, hogy álmomban jártam úgy, ott jelölt meg. Manapság sokszor keltem élénk álmokból s meglásd, ki mintha folytatná álmát ébred fel onnan annak épp oly szép élete, mint álma volt éjjel. Szerencsésebb már nem is lehetne – gondolnánk. Kiskoromról minden nap, melyre ma álomként emlékszem, olyan érzés mintha sosem történt volna meg, ha nem tudnám mennyi év van mögöttem, nem is hinném el! Mintha kitörölnék, mintha kiszaggatnák egy videomagnóból, felőrlődik a jelenben, annyira nem passzol bele. De akinek én vagyok Déjá Vu-je!?? Kiknek visszaköszönök jelenében-(rém)álmában - vajon ők hogy dolgozzák majd fel? Kikben ott marakodnak a szép és valós érzések! Ismernek de elfeledni vágynak, szerettek de most utálnak Már nem emlékeznek rám, mégis meglepődnek, Ismerlek? A lelkiismeret nem hazudik gazdájának. Legyen az paramnézia, vagy igaza a látványnak Mágneses pólus nélkül nincs hit...

Nem is olyan rég találtam életre, megismertem e világot és a körülöttem élőket. Elkezdett érdekelni, hogy működhet, s lám mily érdekesség megértettem. Képtelen rá bármilyen képlet, s csak azt kaptam válaszul ami engem illet. Nincs univerzális megoldás minden problémára, mindenki önmagának kell megfejtenie mi a sajátja. S ha megvan a válasz akár fáj akár boldoggá tesz, végig meghatározza a jövődet. Van aki halálig keresi-kutatja, van aki inkább tart tőle mintsem megtudja. Bármennyire fájjon a válasz vagy könnyítsen rajtad, adjon kezedbe kardot, erőt, hatalmat, ha rosszul bánsz vele te lehetsz az, ki végül belehalhat. Csak egyszer élhetsz lehetőséggel, ami adott. Ne keress utat ott, hol hiteled megbicsaklott! Mindegy milyen ösvényen térsz le a becsület utolér, lelkiismereted lesz érte fizetség amivel tested koporsóba ér. Vigyázd is ne csak megértsd a választ! Ha elárulod magad a közönyös tömegnek, felemésztenek és eltűnsz mint árnyék a sötétben. Magad lehetsz c...

Minden kezdet és minden végzet nehéz, Minden mi él és remél egy-egy kérész, Mind addig tart és annyit ér, Mit kaptak s adhatnak egy szebb jövőért. Ezen a bolygón egy irányba forog sorsunk, Egy tömeggé vonzanak elemi erők, S mégis eltaszítjuk egymást magunktól. Egy nap ragyogja be mindünk életét, Mégis másét látjuk ragyogóbbnak mienkénél. Szeretni helyett raboljuk egymás lényét, Pedig nincs több senkiénél. Senkinél. Egyedülinek érezzük, pedig egyediek vagyunk, S nem becsülik meg csak mikor már nem leszünk. Nagy szerencse, hogy élhetünk s nagyobb az, Ha szépnek őrizhetik emlékünk. Úgyis az határoz meg egy emberöltőt, Ki benne milyen életformát öltött. Nem az, miből ki mennyit gyűjtött - gyűlölt. Csak hallgatom, hogy zajlik el az idő, Viharos szélben a fagyos hópihék, Elmúlt, s nincs többé.

Elfogyott szókincs mi nem takarja az érzéseket, kialudt érzések melyek nem szülnek kifejezéseket és egy élet melybe nem vittek színt a lehetőségek. Kialudt gyertyákról maradt emlékek fényében ülök, nézem ahogy visszautazom az időben, hogy feleannyival előtte többre mentem mint most járok. Már nem (én) kiáltok! Múltba merengek és tovább állok benne, előre ami valójában visszája az útnak, történteknek. Egykoron mi egy koron a világgal szinkron most aszinkron, korong mi most forog visszafelé, vissza az utam elé, hol most járok ismét egykoron, egy koron és egy rokon: Az idő. Vele utazom a lét vonatán, és érkezem a falanszter állomásán, oda, hol nem néznek rám, mintha ismernének régről, vissza-, visszaint egy régi ismerős ki egykor fiatalon még élő volt. Gyanútlan visszaintek én is majd rájövök, kinek intettem, valamikori ifjúkorom miből egy darab itt maradt e világ elől, melyben ezt megfogalmazom, s melyben elutazom.

A világ sivárványán nincsenek színek, a jelen világ értelmében nincsen lélek. Rá kellett jönnöm én is csak 1x élek. Még remélek ... Remélek ... momentumokat, melyeket e világ még gyárthat. Ékes fényképekké, melyekkel élhetek még, s marad több más hátra, mint az elmúlás és az öregség. Oly tehetetlen lét ez, miben nincsenek színek, melyből ki és elvesztek kik velünk egykor éltek, s kikkel valaha lényünk együtt ébredt, nem kellett mitől ha volt miből - félnem! Mára mind elvesztek, a semmivé emlékké lettek. Hiányoztok ti egykor hű barátok, szerelmek! De ha már így nem vagytok csak pillanatképek, keret nélkül az idő falán, tudjátok egykor én is... Én is ott voltam ám! Ott, hol a nap sütött. Ott, hol a vihar állt, s nem volt sivár benne a szivárvány! Színes volt mint egykori gyermekkorom, nem veszve nyomát később felnőtté el-, elválásom.

A csend nagyobb üvöltés, mint a fájdalom járta kiáltás... a csend fojtotta kín élesebb mint hőseink kardjainak éle... a csend hallgatta titkok nagyobbak az emberi felfedezéseknél, a csend maga az az üzenet amit lelketlenek nem hallhatnak. És egyedül csak a csend ami képes mindezt mélységében befogadni. Nekem a lélek a legjobb barátom, s tanárom - magányom. Ő mindig tudja merről jöttem s hová tartok, jobban tájékozódik bármely iránytűnél és tartalmasabban hallgat bármely könyvnél, mit zárjon átok - nyisson kíváncsiság. Értsen elme, vagy tépjen szét nyers erő mely rá naponta hat. Együtt születtünk világra, együtt is búcsúzunk. Testemmel e Földre temetnek, viszont lelkemmel tovább megyek - kik talán ismertek valameddig is emlékként megőriznek, ám kik élve is holtnak reméltek vagy képtelennek, szívükben - vagy saját lelkükben de tovább - tovább élek.

Nem mindig az barát aki a legjobban ismer, nem mindig az szeret aki a legkedvesebb hozzád, nem mindig attól kapsz aki a legtöbbet adhatná, és legfőképp nem feltétlen azok ismernek el, akiknek a legtöbbet nyújtottad. Nem mindig a legékesebb kincs a legdrágább, nem mindig az haragszik rád aki sokat vitatkozik. - Mert szinte semmi sem az, aminek látszik! Ha kifordulhatnék magamból, talán az lenne barátom, ki a legjobban ismer, az szeretne engem ki a legkedvesebb hozzám, attól kaphatnék aki a legtöbbet adná, akiknek a legtöbbet nyújtottam elismernének, és az haragudna rám ki legtöbbet vitatkozik velem. Majd rájönnék, hogy a világ őszinte, mert majdnem minden az, aminek látszik. Hogy aki ezt írta, az valójában nem cirkuszban játszik...

Vonat ablakából a menekülő tájat a reménnyel kapni el... Társtalan csendben hallgatni rajta kérdező gondolataim: Hová és miért visznek most el ... A kétség álmából ébredve, az út végén vakon nyitni ki szemem ... Kimerevedett tekintetem az emlékekről, a fájdalom simogató kezeivel csukni le... Végül lepergő életem sebes képkockáit kívánni, hogy vetítsék le mindazok előtt, kik minden élt perceimért ezzel a vonattal száműztek az élők közül?

Már annyi arcát mutatta, már annyi arcát ismerem... Arcátlanul kutattam, s pofátlanul megleltem. Néha szeret, néha gyűlöl, kedvet s bánatot nem vet meg. Kivétel nélkül megöl, de akár meg is menthetne. Kérdem én ha lennél te, helyzetemnek helyzete; Ismernéd e mi hozzám köt, vagy lennél inkább a semmibe? Mióta tudlak féltelek, mióta értelek félek tőled. De meg sose bántam azt, hogy velem így is bánhatsz. Örülök, hogy létezel, s örülök hogy élhettelek. S ha sorsot rád vetettem is; Azt arattam! - Hogy értselek is!

Kihez fohászkodjak bocsánatért, mindazért amit elkárhoztam? Ki az ki meg is bocsát érte, s nem csak megszán miatta? Kinek mondhatnám el mi végre is, hogy azzá lettem ami? Ki fogná fel és értené meg, hogy miért számít ez még valamit? Ki az aki érti is amit mondok, nem csak meghallgat? S ki az, ki mellém áll, aki látja amit én; - és feleszmél? Aki nem azért szól mert elítél, hanem mert számít még az, hogyha valakin látszik, - segítség!

Zajlik az élet, gömbölyű a Föld, nem menekülhetsz!

Rám vártál, nem feledtél - elengedtél.

Megváltás a háznál, megkönnyebbült népek, rianó természet.

Háború és béke, ott élnek benne mind egyedül.

Messze látó távcső, benne a horizont, eltévedt hajó.

Boldog emlékek, örömteli percek, sirató ének.

Sírig tartó szerelem, kimondott érzések, elvesztett eszmélet.

Őrzött titkok, halk suttogás, hanyag árulás.

Pénzzel időt, idővel pénzt, mind ki vehet magának, nem kell korán kelnie, hogy aranyat leljen, megteheti hogy elkerüli a bánat. A pénz nem boldogít - mondják, ám idővel rájön ki mondta - csak ez számít, s a vért is ez ontja. Ez oszt meg századokat, és több százakat, Ebbe halsz bele akkor is, ha legvégül is magadra maradsz. Ez temet el ugyanis, és ezzel fogantattál, igen - magad is fizető eszköz vagy, vagy csak fizetség csupán, s idő kérdése az is, rájössz e miért voltál, vagy elmúlsz kiért eljöttek, úgyis csak annyit adhatsz amennyiért megvettek!

Mit nem úgy hívnak bocsánat, mit nem azért mondanak szeretlek, mivel nem kérnek szívességet, miért mindennél jobban esedeznek. Egyszerű mégis igaz, nem mond többet csak azt, nem ad többet csak egyet, nem adatik meg őszintén csak egyszer. Egy vágy kifejezésére szolgál, ami egy érzésből ered, s amely két embert egy életre köt össze, Egy szó, csak annyi: Kellesz!

Milyen szép az élet, oly testvériesek az emberek, mindenki csak mosolyog, tetteikről látszik, kedvesek. Mindig köszönnek, messziről megismernek, baráti kézfogással, adunk egymásnak tiszteletet. Aztán hirtelen felriadok, látom, hogy mellettem elsétálnak, még véres az arcom, hisz nemrég elgáncsoltak. Kifosztottak, megvertek és elárultak, az életemmel fizettem, a többiek is csak megbámulnak, a valóságban nincs helye álomnak!

Hiába várom a várhatatlant, hisz az örökkévalóság az, mi végleg eltemetett. Mintha a türelem rózsáját várnám virágozni, mi sosem létezett. S valóban, rózsák se rókám se mit megszelídítettem, oly értéktelen lesz távozásom, mint volt érkezésem, s elmondhatják rólam, hol volt hol nem volt - egyszer. Az üveghegyen és túl az Óperencián, voltam, s múltam el korán, mikor művész ott hagyja a zongorát, s tapsot nem kap, mert nem volt közönség, kikre a műve hathatott. Megpihenni így tér az alkotó, már hiába őrjít, erre nincs nyugtató, érzem sokadjára kimegy fejemből a vér, s szívem addig pumpálja, míg egyszer vagy tán utolszor - de lassan még körbeér. Míg gondolnám ez kivételes eset, nem az, csupán az evolúció vezet. Megmutatta meddig ér a takaróm, s a földet mi majd magába beburkol. Nem bántam meg egy percét sem éltemnek, ha más nem örülök, hogy felkavartam az álló vizet!

Csak magad előtt tudhatod igazán mennyire vagy értékes, s legtöbbször mások irigysége és hanyagsága ennek mértéke. Ne add el a lelked nekik azért, hogy érezd magad valakinek, magadnak tudd és keresd azt ami erőssé és képessé tesz! Ne higgy a sorsnak, és gondold magad ráutalva, csak mert elvárják tőled, hogy eladd magad. Sose bízz olyanban kiből a kedvesség csupán hízeleg - azért mert ők többnek látszanak még nem vagy kevesebb! Az élet próbája az, hogy megértsd mintsem benne megméressél, érteni és tudni fogod majd, hogy általa merre menjél. Aki érti az életet, annak a természet nyelve sem ismeretlen az előtt önmaga sem titok, s szót ért majd a mindenséggel.

Ráadás a hajrán, győzedelmi ének, nyertes a csatából ünnepet hirdet. Köszöntőt is mond, hangzik az éljen, akkor jön csak rá, ő is odaát ébredt.

Lehűl lassan az őszi est, fáradtan ülök a kályha mellett, nincsen egyéb gondom, sem mire elme jó kedvvel gondol. Kedvtelen párásak a hajnalok, esték, érzik a lelkek mindenszentek közeledtét. Nyugtalan és fáradt lelkek kószálnak mindenütt, S néhányan tiszteletüket teszik körülöttük. Azokra gondolok kik nincsenek és még vannak, Gyertyát gyújtok mindükért, kik holtak hogy békében nyugodjanak, kik élnek, hogy maradhassanak. Sütőtökös késő délutánok, és a kora esti naplemente, hangulatos őszi falevelek, búcsúzik a nyártól a természet. Lassan közeleg az év vége, télbe vetkőznek a fák és más növények, Egybefolynak a nappalok az estével, Szomorúan megyünk el minden nap egymás mellett.

Bölcsebb ma hallgatni, jobb ma nem szólni. Csendre int a tudat, nincs hol békét lelni. Bölcsebb ma hallgatni, jobb ma nem szólni. A sírok hangosabbak, mégsem hallja senki! Szélbe kiáltok – hátha. Nincs visszhang – hiába. S ma is bölcsebb ha hallgatok. Jobb ma nem szólni. Értünk őseink áldoztak életet, Ma elvesszük egymástól ugyanezt. Gondolkodom mondják vagyok, s bebörtönöznek a gondolatok. Az igazságot megtörik az erények, tisztelet, becsület, alázat - jobb is az mind ha hazug szó, sorsra ítéltettek, - a harang szól.

Sír helyettem az eső, mit nem mosott még el mossa, kit nem ríggatott meg hát bírja, eljött az alkalom, elhagyott az erőm. Végtelen viharába örvénylik tartásom, s váza eme harcban csak úgy táncol. Meguntam a jót és a szépet, inkább a rossz és a csúf éget. Hogy bár láttam már lángoló érzelmet, s éreztem belőle mit szervezet érezhet, de mind elfojtották, mint kutyát kínozták, s nem heverem ki, csak hol örök lesz helyem. És mit mondjon az ki minderről nem tehet, kit nem bűne korbácsolta ellenem, hát semmit - viseli sorsát mint bárki más, éljen úgy ahogy senki más! Nincsenek szavak, hisz nem is kellettek, ki túl lát a saját eszén azt nem vezetik meg. Semmi és senki nélkül ért meg, nem szán meg, együtt érez s ha kell megbocsát. De sír helyettem az is, hol fű terem fejfám mellett, s föld domborul reám, ott majd rájössz te is, ki voltál!

Mit nem írtam még le? Már lassan mindent, tollba mondtam érzéseim, elmeséltem történeteim. Az élet dolgait oda és vissza, de vajon érnek e mind célba? Vagy tévesztettem és félre értenek? Bár annál többre tartom az embereket. Ég felett végtelen honol a csend, ahogy idebent is ez történik mélyen, csend honol, sötét és hideg üresség, csillag fúziója által lehet csak melegség. Már-már úgy érzem messzebb látok, oly megszokott fényhiányban állok, hinta manőverezek emberek között, s kilökődöm, mint az újszülött... Az napvilágot láthat én a vak szerencsét, sikereim kovácsolt vasának kihűlt feketeségét, az életem értelmetlen szerkezetkészségét, börtönébe zárt tudat ébredhetetlenségét. Összeroppanásig remélem a reményt, s ha össze is roppanok, vonzerőm úgy lesz nagyobb, s nem áll meg senki az eseményhorizonton!

Telt-múlt az idő immáron kerek esztendeje, S itt az alkalom, hogy én is megemlékezzek. Tiszteletemet teszem a költészet napjára, Hűen gondolván vele József Attilára. Verseim korommal velem is kikopnak, de még tudok mit mert van miről számot adjak. Idén kerek 30 esztendeje, hogy napvilágot láttam, S írói tollal a költészet műfaját én is kipróbáltam. Nem az a könnyed típusú versíró vagyok, inkább őszintén ha kell merészen odapirítok. Nem rendelkezem mindig kellő figyelemmel, de verseim nem mennyiségi számmal készülnek. Ritka a vidámság soraim egymásutánjaiban, de ott látni és érteni illik, nem mindig mulatsággal. Míg él bennem - míg emberként élhetek vele, addig én is hangot adok mindennek miért érdemes. Ha kitaszítom a nyomdafestéket, ha épp kitaszít az élet, majd megírom, hogy én őket mennyire vélem. Szabad az akarat, szabad a szó. Éld felelősséggel, szavald jól!

Nincs út mely magától elvezet a célig, minden lépték legyen egy szándék, mi nélkül nem jutnál tovább a következő kőig. Addig amíg kitartasz az utad elkísér. Mihelyst megtorpansz a táj átalakul, s mindinkább azzá változik mivel nem boldogulsz. Rücskös hegyek gyűrődnek köréd a semmiből, s a hófödte hágókon kell, hogy elölről kezdődjél. Miközben a völgy hol állasz, a remény oázisa. Ne feledd, hogy kiút mindig létezik, csak ismerned kell magadban a hozzá vezető utat, s később hálával köszöni meg a célba ért öntudat! Tested így nyugovóra térni oly kincs, mintha mindenekre leltél volna, s talán többre is mint amit ember kutathat.

Közel az újév, közel a karácsony, nem a fa vagy díszei lesznek legértékesebb ékesítői. Talán utolszor köszöntjük egymást szeretetben, talán legközelebb is találkozunk, de már csak képkeretben. Őrizd hát emlékeid becsülettel, sosem tudhatod lesz e oly cél mellyel valaha többet érhetsz el! Vigyázd a lángot mely ne csak karácsonykor égjen, figyeljetek, gondoljatok egymásra meghitt üdvösségben!

Minden viselkedésben, kódolt egy szándék, s nem csak a szándék kódolt, benne az üzenet mit hordoz. Mit ér ma ki őszintén szólong? - Csak bután néznek rá so long. Miért várod el mástól, mit magadtól sem mersz, ugyan egy kedves bókot, vagy csak egy szövevényes pókot? - Mi majd holt idődben behálóz, hogy a weben egy új profillal beáldozz? Kinek nem inge nem veszi magára, Ádám kosztümben várna mindenki párra, s nem is oly meztelen e szemtelen gondolat, hisz senkinek nem inge, mégis jól öltözött. Testhez álló önzéssel e Földre költözött, s nem bánja ha ettől más a halálba szökött. Szökőár igen, utánunk a vízözön, s ez is kevés lásd a túlélő ösztönt, megmagya-rázza a haraszt, hogy zörögjön, az pedig tűri, mígnem a halál a torkán hörög, s mindezen a többi csak röhög, még akkor is élesen láttat, ha a jövő még ködös. Ködös, mint az interpolált köbös, a naplemente már nem csak széltől vörös, húzza az igát a paraszt, az időt ki múlat, rendszert alkotnak benne hölgy...