Pap Gábor Attila versei

Megint alszom az éjjel. Rám tört a napvégi fáradtság, íme ledőlök az ágyra. Hajnali mámoros álom, feltör az elme világa, verkli fejemben a valóság. Ott állok világok ajtaja előtt, belépnék keresem a kulcsot, zárva előttem nyílik az ajtó, alagút látszik a fény végén. Hosszú asztal széles előttem, bársony szőnyeg amin állok, dohányfüst száll felém a levegőben, pökhendi figura int ülve felém, ing - nyakkendő, cigi és whisky. Mutatja felém a füst szálló fellegét, magyarázza miért vagyok én itt, dühödten mered rám az egész lénye, számon kéri tőlem az életemet, míg válaszolok közben észre sem venni, megint újra elégett egy csikk. Végére érek már nem szól az ének, mit régi rádió üvölt, csak tartja a kezét meglepett arccal, fogja a whisky-t és nagyot kortyol, majd hozzám szegezi a választ: jobb nekem újra a földi pokolban, mennyországgá tenni benne a létet.

1 nap a békéért, 1 nap a szeretetért, 1 nap az ünnepért, hogy egy nap, ez mind ne csak 1 nap legyen.

Nem számít már semmi, amikor ott tartasz, az nyugtat meg, ami felzaklat. Ismered magadban pontosan, akik körülvesznek, akiktől félsz, és akik nélkül már - élsz. Látod ahogy egymást gyilkolják, összefognak a bajban a rosszért, de ha segítség kell, nem tesznek semmit a másikért. Még csodálkoznak amin te már nem, minden úgy működik ahogy vártad, ami megnyugtat - mert felzaklat.

 Mi az abszolút paradoxon? Amikor az nyugtat meg ami felzaklat.

Ki halott - nem él, ki él - nem halott, ki nem él s nem halott, annak a kín jutott.

Csillagászként sem könnyű megállapítani, a mély csillagtenger sötét erdejében, hány vadász lapít csőre töltve, hány magányos vágy vágyik társörömre, egyáltalán van -e élet odakint? A nagy számok törvénye igaz tétel, vagy egy néma kudarc sejtése? Hogy túl sok kint az anyag ahhoz, hogy csak nálunk legyen feltétele az életnek. Már a gondolata is túlvilági borzongás. Rengeteg fénylő csillag, csak az emberi magányt világítaná, s nem szolgálna táplálékul, nem kreálna általa más életformát? Túl sok a kérdés - kevés a válasz: Csak a közeg súgja halkan: nem vagyok egyedül...

Every fall is another step to reach something Excellent!

Tarka képzetek cikáznak, nem tudom melyik valódi, melyik csak káprázat, ahogy kerültem volna közelebb, megint minden egyre távolabb. Remeg kezem és ventilál szívem, keresem a képzetek közt, mi történt hirtelen. Ahogy cikáznak csak egyre könnyebbülök, nem vettem észre, hogy meghaltam.

Vagyok. Valamiért lettem. Kísértettek borzalmak, kínoz amit látok és érzek. De ott van az érdemesség, abban a kenyérben, amit számhoz emelek, s nem csak a szükség, hogy éhes vagyok. Vagyok. Ki mára lettem, mindegy talán, hisz mindnyájan csalódunk egyszer, de nem láthatom csak így a világot, miben szívem dobogja percenként, majd százszor a kitartást, hogy hiábavaló. Nem dobog szív hiába! Vagyok. Végre látom miért örülni, oly sok örömöt tagadtam eddig. Mintha esküt fogadtam volna a kínhoz, - talán mert a kín hűen kínoz. Szegődtem volna bár csábító reményhez, s lennék ma türelmes a jóhoz. De örülök én már a kínnak is, így még tudom milyen messze vagyok a jótól. Vagyok. A remény szemein nézem a világot, ami belül fáj arra takaróként terül amit látok. Látom a távolodó felhőket, látom mögöttük a fénylő napsugarat, a valamikori lángot, a még ki nem aludt vágyat, azt, hogy tudok még örülni, még ismerem a boldogságot.

Vajon ered -e szerelem abból a folyóból, miben áldozatok vére csordogál, gyilkos manufaktúrák keze után? Egy -e a kettő? Két egy! Hull -e porba ki érdemli, vagy csak veszett csaták zászlai alatt, kergetőznek tragikus balladák? Egy -e a kettő? Két egy! És kísérik -e angyalok az ártatlant, kit hóhér akaszt, tétlen nézni ahogy akasztják? Egy -e a kettő? Két egy! Lehet -e örök egyik is, ha a halál az élet halála, és az élet a halál halála? Egy -e a kettő? Két egy! Mikor odaérsz a kötélhez, tudni fogod -e a választ, ha számon kérik tőled? Egy -e a kettő? Két egy! De még egyszer nem születsz, aki voltál nem lesz többet, igaz lesz -e még a képlet? Egy -e a kettő? Két egy!

Ott álltam előtte. Aznap esett. Fekete esernyőt tartottam a fejem fölé, megadtam az ilyenkor szokás tiszteletet. Néztem a nevet és a dátumot. Mindvégig azon töprengtem, hogy temethetnek el valakit aki még él. Hallom, ahogy azt mondja nem haltam meg, amíg élsz én is élek. Csak ez már egy másik világ. Itt az én fantáziám formálja azzá ami. Ő tudta! Már várta a pillanatot. Mindig is irigyeltem amiért előre tudott számolni mindennel. Hirtelen ég el aki nagy lángon ég el. Így tette ő is és ezt pontosan tudta. Még fél óra van az indulásig. Töprengek… Mi az amit ott hagytam benne és mi az amit ő hagyott énbennem. Vajon tudta én mivel kell számoljak ha már nem lesz? A második évszámot úgy vésték a sírkövébe mint az örökkévalóságot. Ez az örökkévalóság amit bennem hagyott és a még ne menj el amit én benne. Mindkettő kellően akkora teher, hogy azzal egyikünk sem tud megbirkózni. Peregnek az emlék-filmkockák. Amikor fiatalon olyan jelentéktelenek voltunk egymásnak aztán összefújt ...

 "Ami fent az lent", ami kín, az bent.

 Minél több az információ a lényeg annál önrejtőbb.

Állni és nézni a semmit, állni és várni a valakit, aki majd kimenti csalódott engem, csepegő őszi estben, remegő testben - bezárt hittel. Hogy jöjjön értem és hozza el, az értelmet amiért érdemes élnem, akiért dobog a szívem. Csepegő őszi estben, remegő testben - fázó hittel. Szeressen úgy kinek én adok értelmet, akinek értem dobog szíve, amiért érdemes élnie, csepegő őszi estben, remegő testben - őszinte hittel. Ki kinyitja minden érzékem, feltárni az emberi célt, a földi halandóságban, csepegő őszi estben, remegő testben - szeretni hittel. Nem állni és várni a semmit, mi mindig ott van ha kell ha nem, a mértéket tárni elém végtelen, csepegő őszi estben, remegő testben - csalódott hittel. Megállni előtted egyszer, ki mindig ott leszel velem örökre, lelkedbe súgni a szerelmet, csepegő őszi estben, remegő testben - álmodtam éjjel. Ez inspirált .

Mikor kinyílt elmémben a szemed, láttad milyennek láttalak, hogy csikorogtak fogaim éjjel, mikor rémálmokkal harcoltam. Hordta szél hajad a gyászban, mit sírkövem alant emelt feléd, de mosollyal simogattad viszont, mivel a gyászt emlékezéssé hintéd. Szívedben szép szavak szólítanak, észre sem veszed talán csak tudod, ölelésed karjaimban a szél körülötted, vigyázza világod világom mindenütt.

Régi reggeli illat köszönt ma rám, ismerős zsenge hajnali érzés, amint a siker kulcsa, rám nyitja a fény kapuját: Napsugár! Őszintén őszi hangulat, ahogy a nyár lenyugszik, de vár az új holnap! Visszafordulok, kiégett biztosítékok mindenütt, a szomorúság amperei égették őket, mígnem kihúztam a dugót. Ezt a reggelt nem felejtem egyhamar, mikor az égre írtam a neved: Bánat, és elpárolgott a hőtől. Elbúcsúzott mint eső a felhőtől. Csipp-csepp, tisztára mossa újult kedvem, üzenem a bukott angyaloknak, felkeltem!

Van az a pillanat, amikor egy vers megíródik, költészet nélkül is.

Tenni a tehetetlent, várni a lehetetlent, akár a nullát emelni négyzetre.

A fal köztünk ugyanaz, mint ami összeköt, a távolság.

Szépnek születtél, jó gyerekként nevelhettek, szép ruhában szép testeddel, korán beléd estek. Egy napon arra ébredtél, nem emlékszel a tegnapra, mit iskoládban tanítottak, rejtjelzéssel lett kódolva. Hiába közeli emlékek, csak a távoli múlt űrje tágul eléd, minden elszáll mit tettek beléd, örökre cserben hagy az elméd. Elmégy. Keresed a kiutat, s megtalálod a kutat, minek vizéből mindenek léte éled, már nem tudod mi történik véled. De csordogál még ereidben a véred, már azt is tudod csupán méreg, irigy rá sok bosszúvágyó féreg, nem marad választásod még egy: Megvárod míg a halál vet ennek véget, de beteljesíted utolsó küldetésed, iszol az élni akarás vizéből, a kútból miből minden élő feltör!

(Idő nélküli) Csak hinni tudom, s ezért soha fel nem adom, hogy amivé tettek, majd visszafejted... Megérted lényem eredetét, kibontod az igazságot, hiszem, hogy ami őszintén igaz, az célt ér egyszer! 2020.09.07. TimeLess

Nem illettem bele e világba, nem nagyobb vétkem a tiednél, nem érzem magam kevesebbnek nálad, nem fogok visszamenni érted. Nem magyarázom meg e verset sem, nem érdekel ki érti meg ki nem, nem találom már a szavakat, nem érdekel mert már nem is keresem. Nem a szavak mondják el, nem a szó cselekszik, nem szó szeret, nem a szavakra néznek fel. Nem szólnak a csillagok, nem szól a Föld se, nem marad fenn az ember, nem marad utána szar se.

Már távozó alakod homályban látom, búcsúzó mozdulat mi kiint téged, új esély neked - a vonat tovább megy, valami ezentúl nálam sem lesz ugyanaz, a lehetőség útjainak vándorai, megint útra kelnek. Olyan új dimenzió ez az egész, mintha nem is elköszönnék, hanem megválnék és elkezdenék, valami újat - érzés csak nem tudatos, még csak nem is érzek bűnbánatot, egyszerűen tovább adom. Már nem is tudom - hogy kezdjem, sokat dédelgetett szavakkal, a köszönést - nem haraggal, lenyugvó lelkem lépéseit, mik elérik végső állapotukat, a nincs továbbot.

Elbukni mindig könnyebb mint felkelni. Ezért hallasz többet bukott angyalokról mintsem felkelt démonokról.

Más világ ez, nem való, majd megértitek!

A szív fegyverébe a szó a töltény, és most lövésed sincs, mihez kezdj vele. Mi lehet plátóibb annál, mikor a halál utasít el téged, attól akit szeretsz? Ravasz mód az is ha él, és a végzet megvonja tőled, mi nő előtt férfivé tesz. De eljön még a hajnal, mikor a kakas nem rikoltani siet, hanem megfeszíteni az ütőszeget.

Láttam az érzést, mi zongorán át szűrt, Chopin balladában, eggyé vált. Láttam az érzést, mi a kínos csendből, az igaz szót meríti, és a társat ki megérti. Láttam az életösztönt, mi életért küzd, megvetve minden észérvet, a győzelemért. Láttam világok arcát, a fényből a sötétbe merülni, minek dacán nemzetek sínylenek, megvívni a feledett múlt harcát. Láttam az érzést, mi megmutatta a mélyet, kiből gúnyt űz a halál, szemén át az élőt látni meg. És láttam a félelmet, a bátrak szemein, riadt emlékezésbe merülve, csendben könnybe lábadni.

Ködben jár a félelem, ha megtalál, eltévedtem.

Kárhozat szívemen, betétdíjas termék, visszaváltható, vigyék! Csipkerózsika álom szőtt engem, fekete özvegy hálóban ring, leng átkozott mindenem, vigyék! Alszom mit is tehetnék mást, álmom csak miben én én vagyok, holtan mifelénk így élünk, vigyék! S ha levelet írok a halálból, hogy már nem érdekel, üdvözletem a pokolból, vigyék! Ahol éltem, amim volt, akit szerettem, aki holt, e tűzhöz oltani a vizet, vigyék! Gőzként újra felszállok, elszabadult Dzsinn-ként kísértek, rád mutatok majd s azt mondom, vigyék!

Szívj fel szárnyaszegett sebesség, emelj fel hite szegett magasság, hajts szakadatlan hajtómű, égess után ha túllépem a hangot. Az erőnél nagyobb erő, mi felhajt ha a nép elhajt, hozzon hát szerencsét, lényemnek hiánya! Ám ne hidd a hajnalt, mi nem érted ébred, kit iszkolóra fognak, elér hol az erő éled. Megvénül éned, a múlás ereje visz virágot, sírodnak boltozatához, csendben díszíteni tetteid. Az elmúlás felett, hol a hiány képez nagyobb űrt, hogyha eszedbe jutna, már nem fog ki eltűnt.

Ha nincs lekötve kezed, ha nincs lekötve szád, ha elméd nyitott könyv, szíved életet pumpál, az élet neked is szól. De ha nincs szabad kezed, ha nem szabad a szó, és elméd egy csukott könyv, szíved halálért kiált, az élet nem neked szólt. Ilyenkor egy pillanatra állj meg, és gondold át magadban az értéket, hogy az irigység győzhet e lelkeden, vagy megoldod egyedül, és így leszel a legerősebb. Ha pedig nincs ki teret ad életednek, ha rád törnek és elveszik lehetőségeidet, úgy nem te hibáztál, úgy lassú halálba küldtek, amiért szintén emberölés a vád.

Az élet túl rövid és törékeny, hogy méregessem, kell-e nem kell-e? A szükség úgyis tudja, ahogy az irigység is, mi az érték, noha el nem ismeri azt! De túl egy ponton, már nem érdekel, engem se mást se, hogy ki miatt szúrnak tövisek, a büszkeségek harcában, őszintén örülök, ha felkavartam az álló vizet! A lerakódott álságok ússzanak, mint a szar a felszínen, hadd lássák ne csak a szépet, de a valódit! És a szégyent mivé összeállnak, a büszkén úszó darabkák. Túlnőtte magát a világ, az érték az amit elismernek, legyen szó bármilyen alkotásról, s ha nem fér bele az igaz, majd büszkén pompáz a szar, az álság márványtalapzatán, ahová dicsérői felemelték.

A csapatok dél felé vonultak a tűzerő csökkenni látszott a frontvonalban, ám ekkor a célszemélyt védelmező egység ekkor ért küldetésük utolsó szakaszához. Az egyre növekvő feszültségben egyre kíváncsibbá váló kísérő katonák végül faggatni kezdték a célszemélyt, mégis mi az amiért a fél világ az elpusztításán dolgozik? Nem válaszolhatott a kérdésre, azzal nyilvánvalóvá tenné a küldetés miértjét és ezzel a végzettel még a katonák sem mertek volna szembenézni. Inkább tűrte, hogy faggassák, lökdössék és szidkozódjanak miatta, pontosan tisztában volt a felelősséggel és a teherrel amit képessége rárótt. A katonák furcsállták, hogy mindig a jó úton vitte őket a kíséret pedig gyanakodni kezdett, vajon honnan tudja merre kell kerülni a frontvonalat. Ekkor hirtelen felüvöltött a célszemély: - Rohanj!!!! A katonák eleinte gyanakodtak, de amikor látták, hogy fejvesztve menekül, nyomába eredtek: - Megőrültél? Mégis mi a fene történik? Alig, hogy kiértek az épület roncsai közül, h...

Addig igyekezz, míg a hínáros mélyben, utána ugorhatsz, és megmenthetsz, egy életet... Addig igyekezz, míg a halálos csendben, végleg el nem némul, ki érzelmeiért, szívével fizetett... Addig igyekezz, míg utoléred, mert aztán tovább vándorol, és többé nem lesz lehetőséged, megismerni ki elismer. Addig igyekezz, míg a hidak állnak eléd, mielőtt leomlanak, és egyedül maradsz, az egód szigetén. Addig igyekezz, míg a szerencse, ki nem veszi belőled, az egészséget, mi nélkül kárhozatra züllesz. Addig igyekezz, míg van miért sietned! Ha majd felnősz, és nem terem több barát, a meglévőek - ott legyenek! És végül addig igyekezz, míg van aki rád vár rendületlenül, mert bánni fogod, hogy amiért éltél, végérvényesen marad benned: egyedül!

Csak bitek vagyunk, egy vírus féregjáratában... és mi aggódunk? Ugyan minek? Vendégek, egy előre megterített asztalnál. És a digi-tálból mindenki vesz, ki levegőt, ki új életet. No de térjünk vissza, az elemi kérdéshez: kik vagyunk mi? Mi a célunk? De a kérdés is, ugyan minek? Hisz mindent tudunk. Mindenhez értünk. Ahhoz értünk amire teremtettek, egyesek nullák, nullák egyesek, csak bitek vagyunk. Alappillérei az információnak, s ki a rossz oldalon 1, vagy a jó oldalon 0, üdv a klubban!

Szép emlékek rakódnak rám, mindben otthon vagyok, egyikben várnak, másikban rád találok. Minden barát üdvözöl, mikor kezet fog az örökké, és nem érzed körülötted az időt, mit nem számolnak már ők. Ekkor tudom csak - alszom.

Ne várd a csodát, a csoda te magad vagy, cselekedj!

A magasból száll alá a lég, dolgozik alatta sok fogaskerék, hajtják a hasznot, nyikorgó-csikorgó fogakkal, perdül-fordul mint a mókuskerék. Feszülnek az alkatrészek, süt az üzemi hőfok, már a homokszem is eltörpül, nem állja útja a fokozatot, elporlad jelentéktelenül. De ez a gépezetet nem érdekli, hajtja a hasznot, termeli amire megtervezték, és az ember többé nem ember, hanem biztosíték. Addig engedi az áramot, amíg ki nem ég, és miután kiégett, hasznavehetetlen eldobják, nem növeli a feszültséget. A feszültséget, mi már túlságosan magas, de a gépezet túlmegy rajta, bármi álljék ellen, mind elpusztítja! Egyre erősebb a nyomaték, egyre biztosabb a gép, több milliárd igásló, erejéből szívja ki, a vöröslő vért. A vért, amely nem válik vízzé, hanem méreggé igen, olaja lesz a gépezetnek, amitől az ember sírna, a gépet csendessé olajozza. Így volt íme az ember, így lesz belőle vértenger, mi vörösen akkor izzik igazán, mikor a bolygó tüze felfűt, ...

Menni némán emberek közt, kiknél vadrózsa álmok szőnek, új világból új füzért, kiknek nem fénylik fel, hogy mi a valódi érték, ugyan! Mit tudnám én is? Ma mi a fontos? - Tévednék! A züllött világ zajában, nem találom a helyem, és amikor meglátom az ízlést, az igénybe öltözött magányt, rokonszenvet érzek köszönni, ám míg kalapomat emelném, váratlanul köszön rám a csalódás. Váratlanul akár a hirtelen közízlés, ahol a közönségesnek van közönsége, hallgat bennem mocsár érzelem, miben elsüllyed az élet szépsége. Igény lett az igénytelenségre, ízléses ízléstelenséggel átszőve, legalább az irigységet látnám! De csak üres tekintetek árulkodnak, nincs helye a valódinak. De vannak boldog hamisságok, és hamis boldogságok, és fénytelen hullócsillagok, miknek íve alatt nem kívánnak semmit, mert láthatatlanok!

Amiben úgy gondoltam, kiírhatom ami fáj, hogy könnyíteni könnyű lesz, és többé újra nem fáj, de a kimondott szavak, leírva még veszélyesebbek! Mert gyarapodnak, és egyszer rácsodálsz, hogy Úr Isten, ez mind az én fájdalmam, és még mindig nincs vége. Írom, és majd a halál fejezi be! Kiveszi kezemből a tollat, lelkemből a maradék életet, büntetésként az utolsó megrovást, a lélektelen semmit, értelem és érzelemtől mentes, végtelen fekete ürességet. Ezzel oldozni fel minden vétkem, hogy ki bátor lesz olvasni, ha egyáltalán fennmarad,  a varázsige szívemhez, mi leveti túlvilági láncaim, a halálos kötet mi visszahív egyszer.

Amikor utazás közben, az ablakon kimereng, boldog tekinteted, remélem eszedbe jut majd, hogy a jóért cserébe, áldozattal fizetnek mások. Olyan emberek, akiknek nem futja utazásra, és boldog merengésre, azért, hogy az ő bánatuk, garancia lehessen másokéira, akik majd túlélnek. Szerencsét kovácsolnak nekik, a puszta keserűségből, hogy feláldozzák amijük van, végül is ez is egy életcél: hogy de más élhessen, ha már én nem élhettem... Mert hiszem mindennél jobban, semmi sem történik hiába, a boldogságnak a keserűség az ára, a mérleg egyszer úgyis kibillen, vagy egyik - vagy másik javára. Tegyél szert, szertelen boldogságra!

Epilógus A végén majd eltűnődsz, mindenkivel együtt, miért voltak soraim, oly lázadón bűnösök, mint magam is voltam. És még vagyok. Gyógyíthatatlanul, vérző sebeken, az utolsó vércsepp, mi most beheged. Nem szól többé, fájdalmas és szép szó. Egyáltalán nincs szükség, oly untatóan átitató, fájdalmat lobogtató, lángot oltó oltalomra. Mit szavaim hordoztak, éveken és kínokon át. De mit nekem a kín, mikor már vesszőt fut a világ, és milliárdok fájdalma is kevés, hanem eltörpülök ezek mellett. El, messze a hegyek felett, hol új világ szele fúj.

Egyszer élsz, másszor nem, egy esély! Egyszer hibázol, másszor haragszol, nincs bocsánat! Egyszer szeretsz, másszor utálsz, veszélyes játék! Egyszer könyörögsz, másszor átkozol, melyiket óhajtod? Egyszer eleged lesz, másszor nekem is, itt a vége!

A kiúton mindig lesznek akadályok, megpróbálnak visszarántani, de te már tudod a célod, és nem engedsz holmi kiáltásnak, azok előtt kiknél a hangod néma volt, most az övéké lesz semmivé. Cserben hagyva küzdve ismeretlenül, ismert emberek közt mégis idegenként, hitetlenül mégis hittél valamiben, ami megmutatta az érdemességet, hogy senki nem ér annyit, hogy feladd, hogy épp te többet is érhetsz. Közönységed máris csodálni kezd, és elleneiddel utadat állják, bosszúból kicsavarják a gyökereid, de már ismered e világot, és ismered azt is, mi elvezet a siker kapujához. A siker kapujához ahová egyedül járunk, mi mindannyian csak magunknak hálával, időben felismerni a hazugságot, ha némán tűrve is a megaláztatást, tudva azt: soha többé nem megyünk vissza, és oda végképp nem, hol elveszik: Az egyetlen menedéket: a méltóságot.

Ég a világ, égek én is, ég a bolygó, ég az ég is, egyedül a, hatalom az, mi sosem elég! Prométheusz lángja, felégeti az észt is, nem marad más, mint egy igaz tézis: Hogy nem marad már, ki érti is!

Az elrontott gyerekkor, példaklisékbe bújtatva, végül kiürítik a felnőtt lelket, meghagyván az egyetlen mélységet, a szükséget. A szükséget amiben az hiányzik, amire vágysz: elfogadást, megbecsülést és azt, hogy valakinek szüksége legyen rád, de az élet megtanít majd: Hogy magad szeresd egyedül, ne várd a mást ki menekül, mert más számára túl kevés, hogy vágysz, szeretsz, hogy élsz, vagy épp túl sok! De ha magad egyedül, már felesleges szeretned, felesleges lesz élni is, akkor elég bátor leszel, itt hagyni mindenkit!

A beletörődés mérőfoka, az érdektelenség. Mikor csak annyit adsz vissza, amennyit neked is adnak. És nem számvetés a semmi, ha nem akarnak. De van itt több annál, mint amin túl a holló, a karóról felszállva lát, fehéren - feketén. És az mind vakon néz, fákat amin túl egy erdő terül. Hiába és mégis szerencsére! Adott hát e mély vadon, csupa fura szerzetű világa, melyben elférnek fényűzők, és száműzöttek. Messze egymástól, ki-ki a maga énképében. Ám egyszer majd eljő a számadás, mikor a fényűzőkből vetnek számot, és a számkivetetteknek gyúl fény, hogy az igazság nem a hazugság reciproka, hanem a totális tagadása annak, amit az emberi értelem magáénak hisz!

Az elmúlással vívni, nagy verseny - csatát, de már tudom: csak az győzhet, ki benne előre is lát! Hiába fegyver, tűz, páncél, az elmúlás nagyobb ellenfél, s miként a gondolat sebesebb csak, az marad fenn ki mindezt előre látja. Megbánod ha csak a jelennek élsz, és rettegsz majd mikor öregszel és félsz, vajon vagy e annyi amennyit érsz? És a választ megint az idő súgja majd: Hűvös - fájdalmas csendben: az öregségben.

A matematikában a bizonyítás/ellenőrzés az ellentéttel való kimutatással történik: szorzásnak az osztás, osztásnak a szorzás, kivonásnak az összeadás, négyzetgyöknek a négyzetre emelés, annak, hogy dolgok vannak.... vajon mi lehet a bizonyítása? (2019. november 27.)

Ahogy pusztul a Föld, csak a leg-ek maradnak, hiába élt a többi, hiába szólt szót bárki, hogy vigyázzanak! Nézem ahogy hétről-hétre, kifakul alattam a zöld, és az egyre sárgább felület, végül sivataggá kopárul, ahogy az emlék válik - semmivé! Akiket valaha szerettem, ugyanezen a tájon éltek, és velük a táj is élt. De így csak a harag vet magot, és a gyűlölet hoz virágot. Nem terem egy idő után, kenyérre valót sem a Föld, hanem csak a leg-ek maradnak, azok is addig amíg képesek arra, hogy vigyázzanak!

Ne higgy a szavaknak! Csak abban légy bizonyos, amit érted tettek! Ne higgy a szavaknak! A múlt meséi és a jövő ígéretei, sosem történtek meg! Ne higgy a szavaknak! Azok csak szavak, amit teszel volt és van csak! Ne higgy a szavaknak! Feleslegesek – a tettek igazolnak, mik elárulják ki voltál és vagy. Ne higgy a szavaknak! Nem mondanak igazat! Feleslegesek – unalmasak! Ne higgy a szavaknak! Nem érnek semmit, ha nem tanítanak!

A való élet is Battle Royale, a szükülő kör a visszafordíthatatlanul előre haladó idő. Nem tudod mikor és hol ér utol, kikkel és mikkel zár körbe. De egyszer megtörténik. Vegyél példát az időről! Ha vissza nem mehetsz, meg nem állhatsz, menj akkor előre!!!

Vad vagy átkozott, egészen! Nincs miért letétben, kiváltsalak, egy jobb célért. Van másik! Az mindig van, menekülőben, mert fogytán az idő, nem éri megvárni: A lemaradt eredetit. Ütemterv szerint a világ, és ha nem teljesül, kidobni a szemétbe, mert túl kevés. "Isten malma lassan őröl", Isten majma lassan őrül, így jó lesz, az élet igazságot tesz, mind ebben hiszünk! Siető jövőkép, szakadó célszalagok, büszke győzelem. Nem ér semmit, de az első Ő lett!

Amikor már csak ebben létezünk, elmosódik a határ, már nem tudod, mi álom - mi valóság. De a népszerűség kenyerét, benne éhezve követeled magadnak. Magunk Mátrixának lettünk főhősei, és minden nap meg kell menteni, ezt a világot. De az elmosódott határok mögött, egy valóság pusztul el, néhány lájkért cserébe. A virtuális mélység, mely összefüggő pixelekben, vágyainkat hazudja elénk, partra veti az emberiséget, mi maga ellen lázad, és elfelejti a valódit.

Vigyázz mit kívánsz! A föld alá? Nehogy lássuk még egymást... Tudod: "Csak azt teszik el láb alól, ki méltó akadály." Ha ideát sok voltam, odaát minden leszek! "Ki átkot szór, maga is bosszú gyermeke," Leszek égető részegség, a Whiskyd jegében. Míg ideát álmodsz, odaát leszek, gondoskodom róla, hogy felébredj belőle, de ugyanabba érj véget, amiben elkezdődtek! Ha temetve kedvesebb emlékem, felejts el! Én odaát írom jövődet, és a jeleket ablakodra: Ki élve temet, halált arat!

Nincsenek csodák, az is hogy élhetsz, pusztán szerencse, ne várd a segítséget, ha akartak volna, már rég felemelnének. Ami tetszik csak azt vidd, tépd a rét virágait, hervadják féktelen vágyaid, a nyárba múló reszketeg időt, mikor szerettek, de már nincsen ki átölel szívből. Ez van, egy másik világban, talán újraindulhatsz, és reméld a végtelent, mert akkor végtelenszer, nekifuthatsz sorsodnak, ne higgy a jelennek - múltnak: Csak a jövő mond igazat! A többiek? - Hah! Illatozzák csak virágait, itt a földi pokolban, annál édesebb e méz, minél több a bűnös kárhozat. Éhes vágyaik, egyre csak erősebbek, a végén pedig kiégnek, mint a pokol tüze, hideg sötét magányban, - a szükségben.

Ahogy haladok, újra és újra feltámadok, nincs csak jó és csak rossz, mindkettő van. Hol egyik diadalmas, hol másik veszedelmes, az állandó változásban, egyikünk sem tökéletes. Ugyan minek a szó panaszra, vagy minduntalan dicsérni a jót, egyik a másik nélkül, összehasonlíthatatlan. Két ellentét mi nélkül, nem volna mozgásban a világ, egymást szolgálják, az egyensúlyt tartják. E két rész együtt egész, s igaz ez minden alkotásra, mely egységet teremt, a világ egyetemében. És igaz minden erőre is, mely idővel szertefosztja őket. A pillanat örök csak, mely nyomot hagy. A tér-idő szövetén, minden kölcsönhatásban van.

Akit várnak, szeretnek, akit nem vár senki, elfelednek. Lassú múlásába temeti, mi a társat máshol teremti, feláldozható létük, mit nem nehéz feledni. Akit várnak, az hiányzik, ha nincs, hiánycikk. Én meg csak megint nézem, ebbe nincs pénzem, se apró mi csörren, a lelkem csak: el innen ...

A természet önmagát írja felül. Az ember is része ennek a természetnek! (Az ember nem írja felül a természet törvényeit, mivel a természet része az ember is, így a természet önmagát írja felül.)

Rég voltam otthon, az indulás és érkezés, hol ott maradt lábnyomom, nem az a hely ahonnan ered, minden ami most vagyok, csupán ahol lakom. Minden nap megjárom útját, a hazai földnek, és csorba kapuk százai, mutatják zárva tévedéseim, melyeknél zarándok lelkek jelzik, távol kerültem a jótól. Megbánó szemekkel, vetek némi belátást, hogy kiforgattam egy világot, és mintájára másokét is, épp ideje hazatérni, újra megtalálni otthonom. Mikor elindultam e messzi útra, odaadták a visszatérés kulcsát. De ez nem kaput nyit. Egyiket se. Ezzel a másokkal való harcot zárom, és az önmagamba vetett hitet nyitom, így térni haza háborús világomból.

Fogadj melléd! Másnak néma csend, hűen vállalok esküt irántad, és mi lényeged sosem mondom el másnak! Szabadítsd fel kíntól fájó lelkem! Talán mindegy volna, mi másnak most a más, és e másság nekem nem egymást, hanem a különbséget jelenti, mi szétválasztja az egészet. Már látom! Némán hangos csak igazán az üvöltés, és azt csak teremtője hallhatja, ki nem idegen felismerni, a kíntól terhes hallgatást. Mert nem érdemes a szó, ha viselője némán se kell, és az érzés ha magyarázni szükség, minden hangja értelmetlen, akár a pokolba jutott könyörgés!

Mit minden porcikám hátra kíván, magam mögött az elmúlt 15 évet, vezekelnem kell e ki tudja miértet, csak a hangos csönd marad válaszul: nincs menedéked! Kifosztották lelkemből a hitet, csak a küzdés maradt erős méreg, a harag, a düh és a csak azért is: Soha ne adjam fel ... nincs menedéked! Nincs menedékem senki előtt, csak elmaradásaim beváltatlan ígéret, minthogy egyszer lesz jobb is, elmarad mint a nagy Ő, nincs menedéked! De lesz még napja a jövendőnek, "Az Úr napját szenteld meg!" És ki miatt a hit szétválaszt, ki bennem hagyod a vétket - tudd: nincs menedéked!

Amikor fölkelek, első gondolatom te vagy, e gondolatban elmerülök, megérteni vágyom a vágyaidat. Amikor érted kiált hiányod, mert soká maradsz, s én csak várni tudlak kedvesen, hogy terhedre ne maradjon feladat. Amikor te vársz rám, és nincs szebb pontja a napnak, hogy a szeretet összeköt minket, és ez pont, pont te vagy. Amikor megöregszel, s én ugyanúgy látlak szépnek, hogyha ráncos kezed fogom, még magaménak tudhatom e szépet. Amikor álomra szenderülsz, és én őrködöm felettük, megidézni bennük a jót, kívánni váljanak valóra. Amikor fölkelek, újra lássam rajtad a fényt, amit őrzött lángunk ragyog át, minek tüze erősebb mint a Napé.

Míg odakint hordta a szél a múltat, két kezemmel a jelent próbáltam megfogni, és ahogy végig haladt az érzés, egyből tudtam - csak ez maradt. A jelen amiben az vagyok amivé munkálom, még akkor is ha elvették a nagy részét, és munkám vezeklés a jövőért vívott harcban. Ekképp mind harcosok vagyunk. A legnagyobb csatát a jövőért vívjuk, zálogát a múltba maradó emléknek, hogyha élőként nem, emlékként maradjunk fent. Míg torz indulataim, a világ zaját erősítik körülöttem, lágy képzetektől a legvadabbakig, elvakítja látóteremből az igazat. Hogy hiába megyünk egy úton, csak az önző cél marad, elmenni egymás mellett, üres holnapért virradni.

Ha azt mondanám ez az igazság, már nem hinnél nekem, oly távoliak ismereteim, néha magam is megijedek tőlük. Ha azt mondanám ez a valóság, fejvesztve menekülnél bizonygatni, és elhinni amit látsz - érzel, néha magam is nehezen szabadulok tőle. Ha azt mondanám ez a szeretet, megijednél és elszaladnál tőlem, megsüketülnél az ijedtségtől, néha engem is rémiszt az igénye. De ha azt mondanám helyette vigyázz magadra! Boldogabb életet érdemelsz! Nem értenéd s kit cserben hagytak, megkérdeznéd - ezt mondanám.

Hatás - ellenhatás, ok - okozat, Miért? - Itt a válasz.

Épp ideje volna, csendet tenni, a pont végére. Nem koldulni befogadásért, hagyni amivé lesz, szó nélkül a világot. Vagy írni hasztalan, s küzdeni vakon, hiú reményért. Kopogtatni, a közösség ajtaján, hol kizárták az idegen jót. S elfelejteni, mi megszólít a bajban, a szót.

A szélmalomharcból is küzdve kerüljek a halálba!

Soha ne kérdezd, mi az igazság, mert olyankor, kivégeznek! Soha ne kérdezd, mi az élet értelme, mert olyankor, megtévesztenek! Soha ne kérdezd, hogy rejtőzhetsz el, mert olyankor, megfigyelnek! Soha ne kérdezd, vétkes vagy e, mert olyankor, bosszúval kínoznak érte! Soha ne kérdezd, gondolataid csak te tudhatod, mert lesz majd, aki felhasználja ellened! Soha ne kérdezd, mi a szerelem, mert olyankor, ki iránt érzed megcsal! Soha ne kérdezd, miért születtél meg, mert olyankor, a felismerésbe belehalsz! Soha ne kérdezd, mert sosem mondják meg, soha ne kérdezz, és a választ magadtól tudod meg!

Messziről jött ember, ugyan ki hinne neked? Maradj csendben és hagyd, hogy a tetteid alapján ítéljenek! Ki vagy te? Kit érdekel? Ha nincs mögötted cselekmény, neved nem éri megbecsülés! Kevés az, hogy megszülettél! Magányos vagy? Kiért élsz? Mielőtt az ellenkező nemet okolnád, gondold át mennyit érsz! Tudod az erősebb kutya harap, a gyenge vonyít! És csak az marad fenn aki ehhez konyít! Hogy nehéz kitűnni a tömegből? Tedd magad hasznossá, és kitűnsz észrevétlenül!

Művész maga az élet is, nem tudni mit alkot ma, mivel festi át kedvem, ha fakón várnám a holnapot. De a távolban közelít egy árny, egy lopva pillantás, egymásba látás egy pillanat csak, aztán tovább vitt minket a muszáj. Így telt ma az estém, s az életből nem fogy ki a festék, ma éppen szürreális, hogy amit ad aztán elvész. De a távolban közelít egy árny, egy lopva pillantás, egymásba látás egy pillanat csak, aztán tovább vitt minket a muszáj. Ahogy távolodott, kettőnk idejét láttam, visszafelé telni, aztán az út végén eltűnni végleg. De a távolban közelít egy árny, egy lopva pillantás, egymásba látás egy pillanat csak, aztán tovább vitt minket a muszáj. A művész ez a kis szerény élet, mi sorsokat szőtt a sok ember létébe, örökké alkot sosem pihen, és íme alászignózom e művet: De a távolban közelít egy árny, egy lopva pillantás, egymásba látás egy pillanat csak, aztán tovább vitt minket a muszáj.