Pap Gábor Attila versei

Mikor ott ülsz majd, és egybe remegnek veled, az új világ szelét hajtó művek, csendbe zárt zajra leszel figyelmes. Arra amit akkor hallanak, amikor tettre cserélik a szavakat. A működő világ zaját hallod majd, vele te is működni fogsz végül. Felismered magadban az eddig nem létezőt, és ahogy szárnyra kapsz, feledteti veled a múlt időt, boldog magad ismerőjévé válsz. Csak eközben értettem meg, mit jelent az, ha valaki úgy dönt, lecseréli a földet az égre.

Az élet, mely ott dobog minden szívben, amiért lélegzetet veszel, mely megadja az egyetlent, és az utolsót. Megadja a vágyat, hogy érezd, az öt érzék csodáit, talán kevés, talán elég, a legvégén úgyis emlék. De ne hidd, hogy értelmetlen, küzdelmes de szép és édes, ha legvégén harapod majd, gyümölcsét a sikernek! Míg fiatal korod titán visz, felfényli azt is ki benned hisz, megmutatja, hogy amerről jöttél, teljesen más mint amerre a cél vitt. De ne hidd, hogy értelmetlen, küzdelmes de szép és édes, ha legvégén harapod majd, gyümölcsét a sikernek! Mikor elüti az utolsót, az egyetlen ott lesz, ott vigyázza majd, visszatérni haza a tied. De ne hidd, hogy értelmetlen, küzdelmes de szép és édes, ha legvégén harapod majd, gyümölcsét a sikernek!

A semmi is valami mert van, de ha van, akkor nem lehet semmi, tehát valami. Ha viszont minden valami, akkor semmi se semmi. Mellesleg, ha volna végtelen, akkor én is végtelenszer megszülethetnék, ez viszont összeférhetetlen azzal, hogy mindenből csak egy van nincs 2 egyforma és nem félnénk a haláltól se. Ezzel viszont igazolom azt az állítást is, hogy minden véges.

Ha feltámasztanál, gondold meg kétszer. Kit halál átka altat, nem lehet e vétkes? Milyen átok éledne, szerelmes ajkadon újjá? És gyalázná fiatalságod, vén boszorkánnyá? Ha megfejtenéd átkom, rá varázsigét szórnál, nem félnél e megismerni, zárt könyvem minden lapját? Ég e benned olyan tűz, mi lángra gyújtja, feltüzeli a tömény szenet? És kővé dermedt vérem, meglágyítja kő szívemmel, feltámasztani testembe az életet? Ha feltámasztanál, örök lánc fűzne magadhoz, a szerelem lenne átok, mit varázsszó fel nem bont, akarod e hát átkom alól, kettőnkért így feloldozz?

Nem mondta senki, hogy könnyű lesz, ha az ember célt érez, nem, nem mondta senki, hogy könnyű ez. De ha az ember felnő, vele nő a gond az öröm, nem csak vándora, de pásztora is, annak mit úgy hívnak ösztön. Azt sem mondta senki, megszerezni könnyebb vagy elveszíteni, csak azt harsogták a cél mily édes, ha az ember azt egyszer eléri. Nem mondta senki, mi bennem az öntudat, a hála és a köszönöm, az alázat, hogy élhetek a Földön. Ahogy azt sem mondta senki, hogy csak az tesz képessé, ami motivál és vágyat ébreszt, ez az amiért az ember mindent megtesz! Nem mondta senki, ha már kellenek szavak, mit ér az ember, mit ér a szándék leírva?

19:18] Én: szóval a lehetőségekhez mérten megélni amit a maximum megenged. Ha úgyis elvész de legalább esélyt adtál annak, hogy a fennmaradó idődben megélj olyat amit egyébként megbánnál, hogy nem élted meg.... [19:18] Én: igen a begubózás az a totális önfeladás volna [19:19] Én: úgy vonulni be az élők világából az emlékekébe hogy feladtad [19:20] Valaki: Kint keresni azt ami a belsőt felemeli? Mit adnál fel igazán? ] Én: Arra gondolsz, hogy a belső felemeléséhez nincs szükség külsőségekre? [19:22] Én: Mármint a magammal való megbékéléshez nem kint kell keresni a megoldást hanem magamban? [19:26] Valaki: Ahhoz, hogy lelkednek barátja légy, csak önmagadra van szükséged, azt, hogy valamit nem éltél meg, amit megélhetnél vagy megélhettél volna az egy parttalan gondolat, az egekig lehet srófolni, majd a valóság reszelőjén leredukálni arra, ami belefér. 19:27] Valaki: Szóval nem a vágy, vagy annak tárgya és az elérés sikere a kulcs, hanem a hozzáálásod.

Már tudom, mi az élni akarás, ha beleadsz anyait - apait mert csak egyszer élsz. Nincs másik életed. És így mindent beleadsz, nem lesz lanyha unalmas semmi, mindenki a legtöbbet adja bele, mert egyszer eljön a vége és nem lesz többet. Az önszerveződés, az élni akarás ez. Mintha minden élő tudná csak egyszer lehet igazán. Tudattal ellen a test akkor is élni akar, ha mást gondol elméje.

Ki átkot szór, maga is bosszú gyermeke. Szomjas vizet önt, éhező kenyérre. Én akkor feltámadok, jégre lángot szítok, hideg vérrel perzselem fel, mind a fagyos átkot. Majd döbbenten számolom a pernyét, magam is bosszú gyermeke vagyok, ki átkot szór, szomjas vizet önt éhező kenyérre. Hull a pernye, átkozott igazság, hogy így működik, a világ - életre halál. ------------------------- Nincs élet halál nélkül, de van e halál élet nélkül? A két szélsőség, két szélső ellentét. Ami tulajdonságaik szempontjából egy és ugyanaz? Nincs egyik a másik nélkül? Nincs egész rész nélkül és nincs rész egész nélkül? Miért dolgozik az életösztön az életben maradásért? A halál az elmúlásért?

Az ember két út elé születik, még nem bizonyos egyik sem, így valamelyiken elindul. Természetes az amit átél, később derül csak ki, melyik - melyik a másikhoz képest. Élete első harmadában, eldöntheti melyiken megy tovább, boldog lesz e vagy elnyeli a szomorúság. Egy ideig dönthet, aztán valami megváltozik, úrrá lesz a visszavonhatatlanság. Már bármit tesz, nem változtat, a hatalmán. Az ember így végül kifejlődik, kirepül a fészkéből, mint lepke a bábból, messze szárnyal, újra teremt - otthont. Ám ha a másik út jut sorsául, sosem lesz imágó a bábból, sosem szárnyal és örökké hontalan. Így az ilyen ember elvágy, és egy reménye marad: egy szebb világ ahol majd ő is szárnyal.

Én sem vagyok egy angyal, és sorsom lehet számkivetett, de ha itt hagynál, elvinnéd a szebbik felemet. Fölötted szállok el mindig, mikor visszatérek otthonomba, és a tudat ringat álmokat szememre, hogy tudom, még vagy. És ha imába foglalnád nevemet, kihez segélyszóval szólnál, érted leugranék, hogy együtt vigyen minket a halandóság.

A boldogságot kétféle módon lehet leírni, amikor tudod mi van meg belőle és amikor tudod mi hiányzik hozzá.

Nagy szavakat ne várjatok! Törvények írják le a világot, miben minden írója törvénytelen, eképp valljuk a napot, és az újat mi fölkel ha meghalunk is. Már régóta elvágyom. Kiürített a nyomor, a bánat és a ráutaltság. Utóbbi még nem is gond, ám a kínból elég volt. Elém tárult egy másik világ, hol a reménynek nagyobb fénye jut, mint itt a földi halandóságban. Elvágyom innen, akkor is, ha ezt még nagyon megbánom. Furcsa mód ez a megújulás, mint a felejtés - lopott idő, miből elveszed a tragédiát, a lehetőség újra nő, tiszta lapja egy új kezdetnek. De élettelen. Ide nem kísér senki, ide csak akkor mész, ha már végleg lehunytad szemed, hazug világunk előtt.

Melyik rosszabb? Az eleven halál, vagy a holt élet? Az ezen kesergés, vagy a képtelensége, hiteszegett zsoltárnak? Mond, ha választanál, magadnak életet, miben tennéd? Fűszereznéd e kis kínnal, mibe ha ragadsz, onnan senki ki nem húz? Vagy lennél örök szerelmes, és ha szíved szakad meg, a kínt vennéd feleségül? És ha kérdező? Mond mi lenne kérdésed? Kinek tennéd fel - élettelenül?

Szolgál a bölcs, tudása mind virágzik, ám e kertbe látogat, fekete csuklyával a halál. Majd megszólítja a bölcset: - Tudod e miért szenvedsz? - Nem tudom, hogy szenvednék, örülök, hogy élek! - S tudod e miért jöttem? - Gondolom, hogy elvigyél? A halál, ki szintúgy bölcsen biccent, így szólítja el magához: Jót cselekedtél, tanítottál, de örökkön csak egy maradhat fent, s az én vagyok, bölcsője születésnek, és menedéke az elmúlásnak. Így szólt a halál, s ott hagyták a kertet, miben a bölcsnek szavai, ma is virágozzák az élni akarást. (Közben ezt hallgattam .)

Öltek már meg kevesebbért és hagytak futni többért!

Nem érdemled meg sorsom fohászát, nem érdemled meg kínom parazsát, mit e tűz még melenget, mi táplálja inkább a gyűlöletet. Nem érdemled meg kedves szavaim, mit rád szórna szándékom szép számmal, nem érdemled meg egyáltalán az életet, miben belőlem űzöl gúnyt kedveseiddel. De megérdemled a bűnt, a kárhozatot, rügyezzen szíved gyermeki áldozatot, s neveld ki belőle a gazembert, mi elveszi tőled a méltóságot! Nem érdemled meg a szépet, a jót, nem érdemled meg a hitvesi csókot, nem érdemled meg a feloldozást, és azt sem, hogy innen a pokolba fuss! De megérdemled az örök életet, hogy örökre benne megleld a kínkeservet, keselyű tépje prométheuszi májad, hogy elloptad Istenemtől a vágyaimat! Szétosztottad hiénáid közt, nevetve falják fel az összeset. Tudd! Nem csak az életet, de a halált sem érdemled már meg!

Elhagyott a nagyérdemű, koszos - tépett az ágynemű. Valaha érzelmek gyűrték, ma csupán koros ráncai, egy letűnt korszaké. S ma itt állsz egyedül, két szólam közt sír, kettős fogással egy hegedű, de lelked zokog, annak dallama pedig a kín. Lassan eljár az utolsó perc is, és panaszodon túl, még milliárd lélek sír, neved is mi fejfaként köszönt, amit az idővel az életed ráírt. Már csak magadnak vagy, miben tüzed volt, abban mind csupán emlék ég, S az utolsó milliónyi apró szem, csak az figyel rád ha eljő az éj.

Legmélyebbről a legmagasabbra, lent és fent, méreg - elixír, ambivalens szérum, mikor melyiket kapod. E kettősségben keveredik, édes - keserű íze a létnek, végül egyedül hagynak, kikkel volnál boldog. Mindig az hallgat legnagyobbat, ki legtöbbet mondhatná, így marad örökké ismeretlen, kit nem szólít se szív se szó. És elkélnek elrettentő példaként, míg bennük lapul a látó értelem, messziről kerülik őket, s úrrá lesz a depresszió. Vákuum. Mi egyre inkább magába zár, és a végtelenre hatalmasodott vágy, beszippantaná azokat, kik rád nyitnák az ajtót.

Lenni vagy nem lenni, ez a két lehetőséged, feketén - fehéren különül el, mindentől az emberi élet. Bárhol e kettő közt, észrevétlen maradsz, csak feketén és fehéren, gondolkodhatsz. Nem létkérdés ez, ez maga a lét. Így cserélik le mind, fehérre a feketét. És feketére a fehéret, digitális mércével, állítanak mértéket, az összes szélsőségnek! Elvész a szépség, a tökéletes lesz a cél, s míg agitál a digitál, eltörik a gyorsacél.

Nem írok verset meg ne tévesszen, ez a rím is itt csak véletlen, nem érdemes úgyse sok embernek, amit írnék csak erősebb lenne. Hisz annyi félét látunk egy versben, létezőt és lehetetlent beleképzelve, hogy ettől szép? Nem, ettől félelmetes, mint a Rorschach, ki mit lát benne. Én írok, festem a sorokkal az ábrákat, te nézed, s nem látod mit rejtenek magukban. Nézed a pacákat, mik nem tudod mire emlékeztetnek, de gyorsan felejt az elme ha fogja sietősre! Kirajzolódik lassan a félelem, először mind azt látjuk meg, rettegve járja át szellemünk amitől tartunk, s megjelenik az ábrában gyávaságunk! Félünk attól, hogy merjünk szólni, s így akartok ti mind cselekedni? Lehet, s kétségek közt őrlődik fel ki kételkedik, és ki kétséget gerjesztett.

Nincs sírás, nincs nevetés, egy dolog csupán, egy élet mi sosem elég. Nincs idő mindenre, nincs idő mindenkire, bepótolni mi elveszett, megelőzni mi megtörténhet. Élni csupán carpe diem, nem az én életcélom, motivál viszont a siker, legyen meg az bármi áron. Élek ahogy tudok, s Isten éltessen? Már épp ideje volna, ne csak sürgessenek! S ha lesz újra ép egészség, fényéves lesz a sebesség, mivel felhagyok régi csapdámmal, s így lépek a 22+∞-as számra! (30. születésnapom alkalmára írtam)

Még miként szólíthat az élet? Egyre hűvösebb hajnalon, mivel hiába várom a tavaszt, csak egy újabb holnapot. Már túl mindenen, mit leírtam rég, mint egy kietlen kastély, miben szellemek keresnek életet, miben nappal az éj, és éjjel a nappal. Bevilágít az ablakon a fény, s én ott állok, hol máskor, mások, küzdöttek azért, hogy megérjék a holnapot. Valaha az élet csordogált ereimben, erőre s előre törtem tőle, most pedig miért is? Köszönhetek el mindezektől. Azért nem lesz egyszerű. Kezdve az alapokkal mit leégettem magam alá, nem vakarja fel semmi és senki. Nincs az az ember, ki meg tud hazudtolni! Vegye el bárki vagy bármi életemet, fektessenek síromba arccal lefele, amit egyszer már megtettem, azt már nem teszik meg még egyszer, helyettem. A képzelet elszáll, a cselekmény örök, csak energiával érhetsz el távokat, vagy áldozol, vagy fel fognak áldozni, úgy élj, hogy ne tudjanak helyettesíteni!

Van egy hely, amihez nem létezik térkép, ám megismerni csak bejárva lehet, a radaron sem látszik, láthatatlan akik előtt nem nyílik. Nehéz megtalálni, s mennyien keresik. Van aki megtalálja de nem érti. Van aki értené de nem találja, ám akad ki érti, és már tudja. Veszélyes és vonzalmas, törékeny és örök. Rátalálni az összeillőre, megtérés a Földön. Van ki világot láthat, de ezt sosem leli meg, ki magában is csak hordozza de nem érzi meg. Ám ha van szerencséd ismerni sajátod, másoké is láthatóvá lesz. A lélek mélyén e táj, mint menedék, és az egyetlen hová e világ elől, bármikor elrejtőzhetnék.

Soha ne emelkedj felül annak mint ami vagy! Mert ha egyszer alászállsz valódi önmagadnak, többé nem hat erő mi bizalommal újra felhajtson. De még csak addig se, míg te - te voltál.

Az ember úgy vágyik néha, mint lepke az éjszakai holdfény után, elérhetetlen, mégis vonzza a messze félhomály.

A bukott angyal hiába, imádkozik az ördögnél, ha nem képes a mennybe szállni, Az Istennek sincs rá szüksége. Már nincs semmi másnak értéke, csak a tökéletesnek. Hullik a férgese, tündöklik a tökély, Ember az ember közt, méregeti erejét. Elfelejti a világhoz képest, még így is mennyire kevés.

A legnehezebbek egyike, hiszen semmi sem örök, leginkább minden véges, hogy halottak kétszer is vagyunk, és csak egyszer létezünk. Születésünk előttről, még a halálnak sincs emléke, életünk utánról viszont, ő tudja majd az utolsót, mi fejünkben megfordul. Mindig felnéztem azokra, akik lépést tudtak tartani, netán előnyük is volt, akik előre legalább annyira láttak, mint maguk mögé. És nem volt nehezükre a kivitelezés. Azt hiszem élni a mának, csak akkor érdemes, ha a jövőt már mindenhogyan, elvesztettük. "Nincs B terv, mert nincs B bolygó", Ezt sokan így tudjuk, ámde a tettek mégis másról árulkodnak, s ha van B terv, mert van B bolygó, ott vajon mennyire lesznek előrelátóak? Egyszer használatos Földünk lassan, leégeti magáról az emberiséget, mindent amiben ott volt az élet. Jó utat, vagy carpe diem, mert nem lesz még egy!

Ha csak ez volna feladatom, mi végre is élnék? Ha már csak az emlék mi élénk, felejteni már el, kelleném. Ha a múlt temetetlen, a jelen tehetetlen, s a jövő lehetetlen, mind elérhetetlen! Mi célnak lennék kitűzve, hazátlan házamból száműzve, mivel meríthet így bárki erőt, elvesztve eszét, mi megtört? Hogy reméljen? Mit? Csodát, miben higgyen? Tűzz ki célul elérhetetlent, s bízd a végét a mélységre? Játszunk soha véget nem érőset, meg el sem kezdődőset? Csak kerülgetjük egymást, mint bolygókat a tömegvonzás. Észre sem vesszük, hogy az élet véges, de bánni fogjuk ha már itt a vége. Elpazaroltuk a lehetőségeket, s a bánat súlya végül leránt a semmibe.

Egyszer megszülettél, s égsz 36 fokon, dobog szíved. Vajon meddig tart e lázban, meddig érsz az árban, hogy partot érjen célod? S lázad ha meghűlsz, éget e annyit, hogy túléld? Küzd e benned élni akarás? Egyszer úgyis kiég e lassú láng, lesz e kivel újat gyújtasz, ki által fennmarad e tűz? Lesz e aki érted ég, s ha tiéd nem lehet, csendben húny el?

A fészekből kirepült fiókák, mutatói a nyári óráknak, felkészülnek útjukra, lassan elhagyják e tájat. Az örök nyári időt követik, ahogy a Föld a Napot kerüli, még édes a nyár, erős a test, de korai a naplementébe bújó est. Odabújsz hozzám kedves, de a víz felszínén, már fodrozódik a kép, kezed látom benne, elengedtél. Az így múló érzések, vándorai Augusztusnak, van akikben e tűz, idő előtt kialudhat.

Nem tudom magam becsapni, holmi virágos jókedvvel, nem látok túl, kilátástalan kertemben. Nem győzöm a terhet, mi egyre lejjebb nyom, nem virág az, mi kertemben, szirmot se bont. Nem vagyok az se ki volnék, nem enged feljebb a karmám, macskaköröm közt idézet, mi legombolyodik a macska karmán. Behálóz a kín mi egyre erősebb, egyre több a szívemen a vérző seb. Undorító rímek újra a képlet, ravatalom fölött jó lesz majd képnek!

Úgy cselekedj legalább a saját érdekedben, hogy amikor eljön a pillanat és számon kér az élet, lelkiismeret furdalás nélkül viseld, te minden tőled telhetőt megtettél!

Sötét árnyak játszanak velem, de ma lent leszek végre, fénytelen mélyen süllyedve, már nem karol többé a félelem. A langyos vízben egyre hűl, a süllyedés, a felszínen marad a nyár, lent pedig a sötét igazság, - vár! Már semmi sem úgy fáj... Kihűl a fény, a víz és én is, hangtalanul süllyed a semmibe, minden hazug tézis, végül elernyed a kéz is. Süllyedő szavaim, mélyére öleli az éltető víz, hogy méltón szeresse őt, e halálba száműzött szív.

A forró nyári szélben, megérik a kenyérnek való. A méregzöld lombokkal, fellélegzik a nyár is. Sóhaja messze száll, benne egerészölyv szitál, a gond a munka most édes, megoldja a súlyos verejtéket. Júliusban érik a termés, megméri az ember erejét, az ember a terményt, a termény az ember lelkét.

Ki fog előbb tudatra ébredni? A gépek, vagy az ember?

A titok miután kiderült, már nem titok, mi több -  árulás!

A loboghatatlan tűz, hűvösen éget, hideg lánggal, rejtve, nem bocsájt ki fényt. Fagyos szívemben tartja az életet, fűti vele az utolsót, keringetni a reményt, ereimben. A múló lét kétségbe esett, élni akarása hajtja, mely anyagát tekintve, nem is éghető. Takarékon munkál e láng, e tűz, loboghatatlan várja, ne úgy legyek rabja e világnak - Mint gépnek az átesés, testnek az ájulás, elmének a felejtés. Hanem mint gépnek a repülés, testnek az ébredés, elmének az értés. E tűznek az éghetés, a lobogás!

Ha már rád zárták a reményt is, csak az időt várod kimentsen, nem jön senki érted, az se ki valaha szeretett. Tudod már csak magad vagy, sok robot ember közt, elvegyülve felderítesz, semmi sem az már aminek tűnt. Már nem hiszel embernek állatnak, folyamatos veszélyzónában, ráeszmélsz a valóra. És lassan de biztosan felébredsz. Felismered a robotokban a fegyvert, aki bújt aki nem és az üldözöttet, elkezdesz hirtelen látni, egyetlen célod a túlélés lesz. Mutatni magadból a közönyt, eljátszani a legnagyobb szerepet, álcázva mindazt miért, mindenki vívja a küzdelmet. A szenvedés megtanít olyanra is, amiről addig fogalmad se volt, amire semmi sem készít fel, és amivel te is fegyvert fogsz ... ... vagy fejedhez, vagy máshoz!

Ha nem riadsz vissza, attól aki vagyok, Ha nem zavar a látvány, nem vagyok Adónisz ideál, s megismered a máért, a holnapot. Ha a hazugság erőt, és hitet ad bízni, Ha gondviseléssel, le tudod győzni, a kitartást a jóért, megharcolod. Ha a jó csupán álom, még nem kelt reményt, Ha egyszer mégis ébredsz, és együtt látjuk a fényt, édes lesz az addig oly keserű, megérted célod. Ha fogod a kezem, akkor látni fogod a kaput, "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!", még elengedheted, hogy helyette inkább megismerd, a mennyországot.

Siető jószágommal, lóhalálában vágtatok lihegve, haladunk az erdőn át, eszeveszett sietve. Paripámat szó nélkül, hajtja ami engem is, nem gondolunk hátra, vágtatunk az erdőn lóhalálában. Vágtatunk a királynő szolgálatában, sietünk, hogy megmentsük, országunk javára, szükségünk van erős akaratára. Mélyen alszik fogságban, egyedül vára tornyában, sietünk hozzá az erdőn át, megőrizni fején a koronát. Az alvó királynő álmában, vágtatott a lovam, rajta jómagam, ám álmai erdejéből nem ismeré a kiutat, így vágtatunk örökké én és lovam, az erdőn át, lóhalálában.

Szabadság, vakáció, a belobbant életben, eltörpül az anker kerék, mit az idő hajt, ember múlat. Az ezüstös vízfelszínen, szikrázik a napfény, alatta és felette, erős a természet. Az ember és alkotó, együtt megpihen, de erejét beleszövi, és gondozza gyümölcsét. Június, dele a nyárnak, a legrövidebb éjszakának, a gondtalan órák helye, haragos viharok színtere.

Már nincs karjaid közt jó anyád, nincs kitől a szeretet megszólít, hív, megbecsül, átölel, a kéz, mely etet téged. De van a nagyvilág, mely ideszült, van ki a révben a túlpartra küld, hogy bízz, küzdj, ne add fel, a kéz, mely etet téged. S míg átérsz a révben, gondod viseli odafentről, megóv, feloldoz, felemel, a kéz, mely etet téged. Éhesen ha enni kérsz, egy falat kenyér, bíztat, őriz, éltet, a kéz, mely etet téged. Végül egyedül maradsz, már csak sajátod marad, ráncos, öreg és kérges, a kéz, mely etet téged.

Míg nyitva van szemem, és rád tisztán felnézhetek, hogyha viszont tudhatom, magamnak is e rokonszenvet, mindig tudni fogom, érdemes. Míg nyitott ajtó vagy nekem, és ezen az ajtón, minden nap, beengedsz világodba, vigyázom a rendet, és tudni fogom a bizalmad. Míg boldog vagy, addig e világ minden nap nyárias, s ha vihar áll is fölém néha, megtisztít bűneimtől, de el sosem hagy. Míg vagyok, becsülöm e világot, mert ha már nem leszel, úgy magamba zárom, örökké hűen őrzöm, és soha ki nem nyitom azt. Míg vagyok, és te már nem vagy, hogy néznék szembe lepergő életemmel? Hogyha másnak elárulnám mindazt, ami csak neked voltam, és ami csak nekem vagy.

Madarak zengik a reggelt, virágok illatozzák a kertet, és az egyre virágosabb orgonákon, zümmög dallamot a méhsereg. Virágot bont a legtöbb növény, fürgén kergetőzik felettük a szél. Mi lenne impozánsabb e parfümnél, a tavasz eme illattal randevúra kész. Táncra hív e bájos Május, lassú keringő a megújulással, hitvesi csók a fiatalságnak, égő lángja az örök körforgásnak.

Elevenen eltemettetni, a nincsbe nincsként hullni alá, értelem által válni értelmetlenné, ezt jelenti mind elfeledve lenni. Kit a szükség porrá hantol, akként száll alá a földnek, miként a Föld teremtetett, némán beszélget a csenddel. Van szörnyebb a halálnál, és az a semmire való élet, az ember minden fájdalmával, keserűen keseríti meg az édest. Körötte minden elfogy, az idő, a társak, barátok, végig nézi ahogy elevenen, eltemeti a magányos átok.

Merengve révedek a tükörbe, újra ugyanazt az arcot látom. Mégsem értem, mégsem hallom, pedig szemei valamiért ordítanak! És hiába nézem, látom és érzem, tudja nagyon jól... nem értem! Mindketten egymást látjuk, de ez csak a tükör. Egy világ választ el minket, hiába látom arcom kívülről. Van valami ami kell nekünk, és ordít szemeiből a szükség. De én csak nézem-nézem tehetetlenül. Mond mi fáj? Kérdezem. De ő csak ordít szemeivel. Ordít belőle a szükség, szükségtelenül.

Mindegy ki vagy, ki voltál, egy számít: most hová tartasz? De kit ott hagysz, futni hagyod e, vagy levetni magadról, menekülsz, vagy felüdülsz? Vagy mindenhogy is, mindegy is, végül csak elhidegülsz? Nem vár már élet, elveszett a társas bérlet? Mi űz, kihez fűz, éltet? Vagy kiégsz mint a tűz, mire rossz faként tettek, kihűlsz a füsttel eltűnsz. Kiből a jó már rég kiégett, ha újra gyúlnál, már nem lehet, ragyogsz majd mint a gyémánt, mélyen, észrevétlen és árván.

Nehéz ma halkan tűrni, némán hinni a nincsben, és azt gondolni ennél lejjebb, már semmi sincsen. Nehéz ma hitbe kapaszkodni, ha arra gondolok emberként, még nincs úrrá a természet felett, csak ez enged nyugodni. Nehéz ma embernek lenni, megtartani a méltóságot, egyenes gerinccel viselni mindent, kiállni és tűrni a hazugságot. De könnyebb elvegyülni, feladni és lezülleni, sajnálni és sajnáltatni, mint kitartani a nemes célért. A könnyebb úton, a siker is könnyebb, ha nehéz is ma embernek, még akkor is jobban megéri, csak a küzdelem hoz győzelmet.

Lassan végleg összeroppanok, mint a csillagok, utolsó lépésben, amikor fekete lyukká roskadnak, és elnyelnek minden anyagot. Lassan végleg elvesztem méltóságom, eltűnök mint ki sosem létezett, mondott bármit és vétkezett, kinek élete volt a halála egyben. Lassan végleg elfelejtenek, mindegy ki voltam és kiknek, elnyomnak majd mint a csikket, ahogy a virág is elhervad sírkövemen.

Sokszor gondolok rád. Vajon boldog vagy e? Ahogy fizetem sorsom számláit, és bízom egyszer nálad is leróhatom ami jár. - Nem. Te sose kérnél tőlem ilyet. Pontosan tudod, hogy az amivel tartozom, leginkább magammal elszámolás. Mikor néha észre veszlek, no persze csak nagy ritkán adatik meg, szemeimnek és lelkemnek megnyugvás, - még vagy. Mióta azt is tudom mit jelent egyáltalán lenni, minden nap hálát adhatnék az Úrnak. S hogy kerültünk mi ide így, vagyis te oda én ide? Mi egykor virágzó rózsái a szerelemnek? S hogy vörös volt vagy csak fehér, netán maradt inkább csak sárga, már a jó ég tudja. A szükség mint sivatagi láz, oázisként teríti elém az emlékeket, de ahogy lázasan az ember félre beszél, úgy játszanak velem ezek az emlékek, mindinkább hallgatok, annál élénkebbé válnak. Sokszor gondolok rád. Miután szerteszét szakadtunk legutóbb, s hogy az idő súlya rám rakódik, teherként aláhullnak kudarcaim is – eltörpül az Én. Hát ki volnék, vagy fontosabb a kérdés: kinek voln...

A bizalmat ha egyszer elvesztettük, azt 100%-ig már sosem kapjuk vissza, úgy a becsületet sem.

Már mindent elvettek tőlem, csak az életemet nem, meghagyták érezni, ami elválaszt mindenkitől. De gyáva ember volnék, ha engedném vakon felfaljon, a pokolba zuhant angyal imája, nem az én fohászom. Megvagyok itt két világ közt, a sehonnan sehová vezető úton, egyedül várok, ülök az emlékek padján. Miként, hogy itt ülhetek, láthatom e két világnak láthatatlant, örök tanulságul jut: mindenből egyszer adatik. Ha elveszítjük még a halálunk előtt, többé nem kapjuk vissza. Miként a barátot, úgy a szerelmet. Miként a legfőbb erényt, a becsületet. Már mindent elvettem magamtól, csak az életemet nem, meghagytam érezni, ami elválaszt mindenkitől.

Szavak ... mindnek egy, a vége.

Szépség és szörnyeteg, törhetetlen átok, egy, másra találtok.

Két szív, egy élet, örökre.

Nincs miért lobogjon, nincs kiért lángoljon, eloltom.

Sírkövek között, szomorú özvegy, fekete ünnep.

Korábban virrad a nap, lendületes az öntudat. A gőzölgő kávéhoz, a reggel még időt ad. Virágoznak a tervek, dolgos vele a kéz, boldogabb az ember, mindinkább előre néz. Kezet fog a föld és ég, áprilisi esőben hull, száll a tavaszi lét, megöntözi a szomjas reményt. Üdv néked Április, általad lett e világra, s maradt belőle egy szelet, amiért örök a költészet is.

Előre megírt utadon, bizonygatod igazad, míg odakint, százezer antenna, súgja láthatatlanul, holnap mi lesz a feladat. Ami igazán számít, az nem látható a szemnek, nem hallható a fülnek, nem fogható a kéznek, nem szagolható az orrnak, nem ízlelhető a szájnak. Ha látod a láthatatlant, hallod a hallhatatlant, fogod a foghatatlant, szagolod a szagolhatatlant, ízleled az ízlelhetetlent, akkor megérted a megérthetetlent. Embernek lenni annyi, mint rabnak lenni, a felfoghatatlanság börtönében, csinálhatsz bármit, ha úgy végzed ahogy megírták, mond mi volt a szabadság?

Hasadt elmével, hasadt tükörben, egész arcod látom.

A magam útján járok, mondhatni utána vágyom, néha elébe is megyek, nekem ezt dobta a gép, van hogy egyszerre lép, és van hogy szét tép, kivel egy az irányom. Ilyen ez, nem hagy békén, tessék még két lépés, sakk matt, a helyzet patt, levesz lábamról, itt hagy, de megyünk tovább, mi most csak egy őrült tánc, holnap erős lánc. Magával ránt, forró jive, szakadok de tartom a ritmust, gyere borulj rám most, cha-cha csak azért is, néhány célzott lépés, érezd a lüktetést, véget nem érő keringést. A holnapot már megálmodtam, karjaidba ott borultam, az emléked örök, akár az érték, egyszer volt, nem lesz többé, még most is járom a keringőt, maradok örök merengőd!

Az utolsó démon, még vár rám..., de csak úgy adom fejfám, ha előbb végzek vele is! Tudom mindig hol találom, miben nehezíti életem, miben kívánja azt, és mindazt mit szeretek. Ott áll minden utam végén, rám vár, hogy elpusztítson, amikor lényem célt ér, de most saját útján talál! Démon! Nézz hátra! Itt vagyok! Kire vártál, nem jő el többé, a te utad itt véget ér. Mert ki én már vagyok, s mi utamnak a cél, az neked itt a vég, ott veszi új kezdetét!

Elfeledett álmok, mi múlt csak téged kísért. Kit érdekelne még? Eddig se volt népszerű, ki a bánatba kényszerült. Hulljon a férgese nem igaz? Nem lett ismert sztár, nem csillog neve egy járdán, kevesen tudnak róla, még kevesebben ismerik. Elhallgat, szavai nem kínoznak, egy néma versbe zárva, ma ott hagyta életét, s nem nézett vissza többé, ott álltam, nem messze a haláltól. Sötét karjaiba zárta, talán meg is csókolta, a haláltól kapta meg amit ér, hagyták elmenni őket, a végtelen éjszakába.

Manapság 2 dolog számít: ahogy kinézel és amit tudsz. Hogy ki vagy valójában és mit akarsz, az csak neked fontos.

Ki békés belsővel, már rég háborút akar, ki ébren örökké harcol, már aludni vágy, ki eltitkolná örömét, de van hol megértsék, ki még másért cselekszik, nem önmagától vár, az még nem tudja, csak másra számíthat. Ki háborús belsővel, már rég békét akar, ki álmában örökké harcol, már felébredni vágy, ki megosztaná örömét, de nincs hol megértsék, ki végre sajátjáért cselekszik, nem mástól vár, az tudja nagyon jól, csak önmagára számíthat.

Álmos reggelen, szél virraszt, elfújja a havat, valami megváltozik. Az ébredő tavasz, mély lélegzetet vesz, felsóhajt álmából, életet lehel. Átváltozik a táj, az ember, a vágy, felzárkózik a cselekvés, szirmot bont a teremtés. Ám nem nyugszik a szél, tovább fújja Március havát, ahogy enyhül a fagy, vele fokozódik a vágy.

Mikor nyugovóra hajtanám, a pihenés szigetén fejem, a szemem lecsukódik, a lelkem kinyílik. Elárasztja elmém mindazzal, mit ébren nem élhetek. Így keletkeznek álmaim éjjel, a titkokból film születik, a főhős pedig mindnél én vagyok. Minden mit ébren nem szabad, azt ezen álmokban élem meg, akkor is ha nem akarom. Innen tudom reggel ébredve, vagy hajnalban riadva belőlük, lelkem teljesen másra vágy, mint mit ébren az ész diktál. Nem tudom lesz e híd majd, mely megteremti köztük a harmóniát. Újra itt vagyok, itt állok a hídnál, miközben várom a jelet - mehetek, és üdvözöl a világ melyből eljöttem. Kaput és ajtót nyit - befogad, újra hajlékom lesz otthonom, és mindezt már nem álmodom. Így készült: (piszkozat)  

Démonok hazájában, a nebáncsvirágok kertjét, az önzés kútjának vizéből, márkás csalódássá öntözik. S csodálkoznak a termés, vérző sulyom, az idő vizének alján. Bele lép ki szabadúszón, megközelíti az enyhülés partját. A szomszéd tehene éhesen bőg, nem legelhet friss füvet, mert az is a szomszédban zöldell. Fakó lovon fakó királyfi, kitépett mesében, széttépett levélben üzen, nem volt kit csókolni, alszik tovább minden. Most visszaolvasva nem értelmezhető egyetemesen így a rövidített leírást e hozzászólásban pótolom: Ilyen egy démonok uralta világ. Egy elixír létezne, hogy minden démoni sugallatot legyőzzön magában az egyén, akkor talán végre felébredhetne csipkerózsika álmából, plusz még a "királyfi" csókja is megtalálná. Mint egyfajta a jó megpróbáltatásai, ahol a jó akkor győzhet, ha valóban jó is volt. Az áthatolhatatlan így áthatolható, álomból ébredve pedig az addig láthatatlan láthatóvá válhatna.

Hogy írod le képletekkel az élni akarást?

Emlékszem, mikor iskolám kapujából, érettségi után kiléptem, éreztem - rosszkor voltam sokáig rossz helyen. Megadták az értelmet, de az élet el is vette azt. Nagy árat fizettem fiatalságomért, megtanultam, nem létezik bocsánat. Legbelül aki mindig voltam, tudta, valahol ott a szebbik világ, mi lelkemnek kedves. Messze-távol hol rám vár, ki engem keres, és ő is tudja jól, megtalálom egyszer. De azóta messzebb a távol, távolabb a messzebb, az elmúlás került egyre közelebb. Vágyam mit se törődve hamvaiból, néha lángot idéz a szívembe, ekkor fényében meglátom a fájdalmat, mily sötét, mily hatalmas, csöndet suttog a fülembe így szól: Ki rád várt, már más szavára hallgat! Elkerültük egymást, mert menni kell, a türelem rózsája hervadt virág, szépség és szörnyeteg, hazug mesevilág!

Ami állandó, végtelenül állandó, de ha változik akkor nem állandó tehát nem végtelen.

Tudom, hogy messze, kiáltó szavaim, értő helyre találnak, vigyázza lényem, a földi halálban. Átsegít világába, megbecsülni hív, az örökkévalóságba. Tudom, hogy senki, nem marad egyedül, minden célba ér, életük kárba nem vész, bármennyi látszik belőle, az érték örökké érték, akár kívül, akár belül, minden összefügg. Tudom, ki érez, hisz, az sosem vész el, ha szólalni nem is tud, ha szavát nem is értik, ha kigúnyolják, ha itt el is felejtik, lesz ki felnéz rá, dekódolja e rezonanciát. Tudom, semmi sincs hiába, milyen világ volna az, mit arra teremtettek, hogy csak egynek jusson, a többit meg elfelejtse, minden rezgés, segélykiáltás, minden dallam, énekszó, megtalálja egymást.    

Akárhogy is, sajnálom, "csak egy gomb vagyok a kabáton", kabáton egy gomb vagyok, s e kabátot most begombolom. A líra temetője én vagyok, a rímekkel együtt feltámadok, rímbe öltöm sebem vérét, öntözöm az iroda lom székét. Székre hányva, szépre vágyva, holt szavaknak aranybánya, itt ülök e vérző széken, egyedül és tépve széjjel. Nem számoltam a veszéllyel, kinek szabad szája jajveszékel, bölcsebb inkább sírig hallgatni, a sírok szellemeitől inkább tanulni. De ha mégis szólnál szót, úgy tedd hogy az mondjon jót, tanulsága ne kísértsen, hitelességet meg ne sértsen. Szó ami szó, ezek rögtönzések, idézettel és nélküle, kérdezhetnéd mi haszna volt, de remélem eztán a kedved jobb!

Idővel minden felhígul, jelentősége eltörpül, végtelenül értéktelen, ócska semmivé válik. Az lesz a veszte amiért készült, a minőséget felemészti a mennyiség, az újdonság ereje is kevés, annyi lesz már a szemét. Atomjaira hullik az atom is, felbomlik a felbonthatatlan, átok, de eskü is, mivel e világot tudtuk. Lehet az eddig élt hazugságok, e semmivé foszlásban megtisztulnak, igazságot tesz felettük e létforma, elmúlnak mintha nem is lettek volna.

Fényesebbek a nappalok, és hosszabbak is. De fagyosak még a jégcsapok, nehéz rajtuk a víz. Kitekint az ember, először szagol új lehetőséget. A kivitelezés még álmos, lassan felébred a természet. Még zord a hajnal, zord az est, s néhol a csupasz földre, az ég még fehér fátylat fest. Februárban új fény világít, újult erővel dolgos a kéz, Mikor megpihenni tér, a meleg teában felolvad a méz.

A jelenkor nélkülem is idáig fajul, elpusztítja a világot, ami felnevelt, tanított, még éltet. Elpusztítja mindazt, ami voltam, és azt is ami lehetnék. Más a szükség mint ami való volna, a más maga a szükség mi valóság ma. Hát halld te másság, velem nem üdvözülsz, inkább meghalok, ha kell egyes-egyedül, majd igazságot tesz az univerzum. Amikor már egy egész világ választ el, attól a világtól amiben élek, nem tudok azonosulni semmivel már, sötét cellámban sarokba feszít a vesztem, nyakamhoz szorítja mindazt mit valaha tettem. Most elveszi azt is ami vagyok. Nem siratom, elvégre nem voltam senki, ha itt az idő majd emlékeznek, és leszek akit visszafogadnak, akik felneveltek, tanítottak és életet adtak. Nem vívok értelmetlen harcokat, nem érdekel hogy becsmérel e korszak, van az a pont ahonnan nincs visszaút, és bölcsebb hagyni elmúlni azt, amin eddig se, eztán se, semmi se segít!

Halványan előtűnik a Hold, lassan magához tér a Föld, hangosodnak a városok, dolgozni indulnak robotok. A bolygó tüdején gyáros daganat, szolgál a robot, futtatja a programot, már egy életösztön is kevés felébreszteni, az emberhasználatos robotot. Világok harca ez, emberrobot - természet, annyi értelme ahány felhasználása, ember programoz embert munkára, íme a földi lét mesterkélt intelligenciája. Unásig írt történet ez, mely sosem ér véget, már rég megnyomtam az Escape-et, de tovább íratja a program velem. Mintha látnám mégis hogy ér véget, csak halkan, csendben teszem a dolgom, megvet e kor - eszme, nem veszik észre mi lesz a veszte!

Visszatartott szándék, bölcs hallgatás, cenzúrázott szabadság.

Legyél mi lenned kell, ha önző - legalább saját kezed, saját életed ne engedd el! Senkiért tűzbe ne tedd, félre senki javára ne állj, ha szétszakadsz is padlózd a gázt! Nyomulj, osszad, toljad, a minőség kimagaslik így is, kilátszik a szemétdomb alól. Játszd battle royale életed, lesznek akik tovább keresik, feltűnés nélkül kutatják... "Habár fölűl a gálya"... Az "erős kutyák" színtere, mindig a felszín. Az igazi hősök hangtalanok, észrevétlenek és nagyságukat, nem erőben mérik.

Újév, új nap, új fény, új remény. Újult erővel, új tervek felé. Egy friss kezdet hajnala, egy tiszta új üres lap, kibontakozik az új irány, s felolvad a hó alól az elszántság. Fényes hideg zord napok, edzik a testet-lelket, míg izomlázban fájnak, de kitartással megédesednek. Január, téli félhomály, a derűt apránként növeli a nap, míg elköszön lassan a sötéttől, üdvözli az egyre hosszabb napszak.

Ez a vers most kisiClick, az élet Terrain nincs pardon, vár az élet egy új Hallnapot, és akik fújják, nyomják is a Reset. TetSick vagy sem, Kicknek csak a szép áll jól, azoknak tévAsh hívás, és nem kérNeck elnézést! De a poPhone-t újra osszák, és akkor már máshogy alaCool, nem Less visszaút, a pokolba vezet Out az út. Ott az ördög majd jól megWear, és nem segít semmi bűBuy, Keyes arcán a vigyor, örökre rajtad viRule. Benned a méreg dúl Fool, hogy min adtál Tool akkor, amiCore még volt választásod, és most mindent megboszSoul. Nesze itt egy laWar, Failig van vízzel, mosd meg Artsod benne, mosd le róla a Cost. Itt One egy tükör, magaddal szembeSheet, ízig vérig Fog hatolni, Toothul ejt mi visszatekint.